A könyvespolcot bogarászva kezembe akadt Wilfried Martens sokszoros kereszténydemokrata belga miniszterelnök közéleti önéletírása, amely itthon Európa: Küzdelmek és győzelmek címmel jelent meg 2009-ben. A magyar kiadáshoz Orbán Viktor írt előszót. Talán sokan emlékeznek rá: Martens az Európai Néppárt akkori elnökeként 2006. október 23-án ott állt az Astoriánál a Fidesz–KDNP emelvényén Orbán mellett, de a forradalom 50. évfordulóján ünneplés helyett végig kellett néznie, amint Gyurcsány és Gergényi pribékjei emlékeztető oltást adnak a magyaroknak a kommunista elnyomás természetéből.
Miként az MTI híradása megörökítette, Martens az Astoriánál összegyűlt több mint százezer nemzetiszínű és árpádsávos zászlókat lengető tömeg előtt azt mondta:
„a magyar forradalmat a szenvedélyes vágy és a bizalomvesztés vezérelte, a polgárok pedig elsősorban a hazugságok miatt veszették el bizalmukat. A mostani zűrzavar is egy ember miatt van, ő az, aki az országot politikai és elsősorban erkölcsi válságba sodorta azáltal, hogy félrevezette az embereket.”
Azóta eltelt bő tizenhét év, és
az Európai Néppártnak ma egy Manfred Weber nevű figura az elnöke, aki épp a napokban vallott színt a Süddeutsche Zeitungban, amikor arról beszélt, hogy a szociáldemokraták, a liberálisok és a kereszténydemokraták hárompárti szövetsége képezi a stabil Európa alapját.
Ma már nyílt téma tehát az uniós elit nagykoalíciója, pedig az erről szóló jövendöléseket pár éve, Weber elnökké választása és a Fidesz kiválása időszakában még konteónak minősítették a néppártban és a balliberális sajtóban egyaránt.
Weber az interjúban egyébként a káosz elleni nagykoalícióként mutatta be a minden korábbi elvet felrúgó konglomerátumot. A káosz okozója pedig nem más, mint Orbán Viktor és a Patrióták Európáért szövetség. Szerinte ha a néppárt most nem állna össze egykori ideológiai ellenfeleivel, az Orbán Viktor radikális jobb- és baloldali szövetségeseinek lenne győzelem. Weber, ez az elődjei szívós munkáját eltékozló, a globális elit ölébe odakucorodó törtető ripacs az interjúban úgy okoskodott tovább, hogy „a Patrióták Európáért frakció esetében olyan nacionalistákról beszélünk, akik tudják, hogy mi ellen vannak, de azt nem, hogy mi mellett”.
Olvasóinknak nem kell magyarázni, hogy
valójában az Európai Néppárt mai vezetői azok, akik nem tudják, hogy mi mellett vannak, csak azt, hogy mi ellen. Hiszen ők a normalitás, a béke, a keresztény hagyomány és az európai értékek legfőbb elárulói és ellenségei, miközben a Patrióták épp mindezek oltalmazói.
A rövid idő alatt Európa harmadik legnagyobb pártcsaládjává erősödő szövetség nagyon is tudja, mit akar. Miként az Orbán Viktor alapítói kézjegyével ellátott bécsi Patrióta kiáltvány is leszögezi, a szövetség célja, hogy megőrizzék Európa keresztény értékeit, szigorúan védjék Európa határait, megállítsák az illegális migrációt és hozzájáruljanak egy erős, versenyképes Európa létrejöttéhez.
Velü(n)k szemben tehát az abnormalitás és a háború nagykoalíciója áll, amelyben a nevüket is szégyellő, áruló kereszténydemokraták mellett a globális tőkét és ideológiai importot feltétel nélkül kiszolgáló, aberrált társadalmi beavatkozásokon mesterkedő úgynevezett liberálisok és az újabban vagy ismét nyíltan Marxra és Leninre kacsintgató, helyenként a szélsőséges antifa és neobolsevik brigádokig érő úgynevezett szociáldemokraták állnak.
Íme, eljött az idő! Immár olyan erősnek érzi magát a brüsszeli elit, hogy az áldemokrata köntörfalazást félretéve, nagykoalíciót alkotva, nyílt sisakkal rontson ránk. Felállt a várvédők sorfala is, s talán az óriási nyomás hatására a sokfelé húzó patrióták megtalálták az összefogás útját. Ráadásul – az epét köpő nyugati sajtó meglátása szerint – Orbán Viktor szervezésében. Így fest a tájkép a nagy csata előtt.
Itt érdemes visszatérni Wilfried Martens könyvéhez. A sokéves, fáradságos küzdelemben, a hatalmas nyomás, a folyamatos zsarolás, a ránk küldött quislingekkel való permanens birkózás során már-már mi magunk is kételkedünk abban, hogy eredendően nekünk van igazunk.
Nem kell új eszmét, új igazságokat alkotni, hiszen az a tuti, amit mindig is vallottunk, s amit örököltünk őseinktől, szellemi elődeinktől. Erre figyelmeztet Martens kordokumentumként is értékelhető könyve, amelyben saját közéleti pályafutása mentén eleveníti fel a kereszténydemokrácia nagy korszakát.
Ő egy 1956-os, a magyar forradalom mellett kiálló brüsszeli diáktüntetésen hallatta először a hangját, de aktivistából hamar a flamand kereszténydemokraták vezetőjévé léphetett elő, majd a fiatalabb nemzedék nevében a nyolcvanas-kilencvenes évek fordulójára diadalra vitte a modern, szociálisan érzékeny európai konzervativizmus és az európai közösség eszméjét, amelynek magvait Konrad Adenauer és társai vetették el a második világháborút követően.
Martens az 1978-ban zászlót bontó Európai Néppárt alapítójaként, de tulajdonképpen politikai pályafutásának kezdetétől egészen a 2013-ban bekövetkezett haláláig azt a politikát képviselte, amelyet mi magunk is. Talán másfél évtizede már láthatta a baljós jeleket, de azt azért álmaiban sem sejthette, hogy egyszer egy Manfred Weber nevű alak az ő posztján ülve nyíltan a kukába hajítja mindazt, amiért ő a teljes életművét áldozta.
A visszaemlékezésekből kiderül, hogy
Martens belga miniszterelnökként, majd a kilencvenes években a Néppárt vezetőjeként, olyan nagy formátumú államférfiakat győzködve, mint Helmut Kohl vagy Francois Mitterrand, nagyon sokat harcolt és taktikázott azért, hogy a formálódó uniós intézményrendszer kiegyensúlyozott legyen és egyfajta nyugati elit szövetség helyett a teljes Európát lefedve, tárt karokkal várja a szovjet elnyomásból felszabaduló közép- és kelet-európai országokat.
Hitt abban, hogy Európa csak a keresztény értékrend mentén egyesülhet újra és ezt nem is szégyellte hangsúlyozni.
Szoros kapcsolatokat épített és rengeteget utazott a volt szocialista blokk országaiban.
Erős kötelék fűzte őt Antall Józsefhez és Orbán Viktorhoz, akiket eszmetársainak tekintett. A mai miniszterelnököt kivételes tehetségnek tartotta, könyvében külön fejezetet is szentel a Fidesz történetének, nem megfeledkezve Orbán rendszerváltó szerepéről, a Nagy Imre újratemetésén elmondott, nagy nemzetközi tetszést kiváltó beszédéről, a szovjet csapatok hazaküldéséről.
Az Európai Unió egyik legmeghatározóbb politikusának tollából 2009-ben különösen fájhatott a mi posztkommunista-liberális értelmiségünknek, hogy a Fideszről és a mai miniszterelnökről Martens ezt írja: „a demokratikus fejlődés összes szintjén szerepet vállalt, s az alapvető emberi jogok tevékeny őreként lépett fel”.
Ma nincs más dolgunk, mint hogy ebbe az eszmébe új életet leheljünk, s a patriotizmus és a szuverenizmus zászlaja alatt befogjuk a globalista-liberális lerakattá vált Európai Néppárt kilehelt lelkét.
A nagy hagyományokra épülő független nemzeti magyar gondolat a XX. század hajnalán a kereszténydemokráciában öltött testet, és ez a politika hoz nekünk újabb és újabb sikereket, békét és stabilitást.
Itt az idő tehát, hogy ebben az eljövő nagy európai küzdelemben megerősítsük szellemi alapjainkat, meghatározzuk és közérthetővé tegyük az új kereszténydemokrácia, a patriotizmus törekvéseit és céljait!
Orbán Viktor 2009-ben azt írta a könyvhöz fűzött előszavában:
Wilfried Martens politikusi önvallomása nem más, mint Európa krédója. Európa csak akkor lesz erős hosszabb távon is, ha képes lesz önmagát adni, ha képes lesz vállalni hagyományait, történelmét, nemzeteit és nemzeti közösségeit azok minden erényével, hibájával és sajátosságával együtt. Martens üzenetének ereje egyszerűségében rejlik: Légy önmagad, Magyarország! Légy önmagad, Európa!
Kell ennél meggyőzőbb hitvallás?
