Nem kellett sok képzelőerő ahhoz, hogy milyen látványosságot szán majd a francia globalista elit a világ legnagyobb sportünnepének megnyitójára, úgyhogy üres gyomorral ültem a televízió képernyője elé. Újságíróként sok megrázó, gusztustalan dolgot kell végignéznem ahhoz, hogy kellőképpen tájékozódjak, de ez a négyórás erőszak, amely edzett tudatomat érte, azért komoly kihívást jelentett. Ettől függetlenül Macron teljesítette az előrevetített elvárásokat: hosszú, gyomorforgató rekviemmel búcsúzott a világtól Franciaország, amely egy, a vészhelyzetet jelképező, fejjel lefelé felvont zászlóval és hatalmas lángokkal végződött.
Ezt máshogy nem lehet megfogalmazni: Emmanuel Macron elnök egy porondmesteri rangra emelt bohóc, aki országát a saját igényeihez szabott cirkusszá alakította, majd az előadásra meghívta a világ sportolóit és vezetőit.
A hétköznapokon persze nem ilyen pompázatos az előadás, mivel nem állíthat minden műsorszám köré harmincezer felfegyverzett rendőrt és katonát. Így a főműsoron kívül Franciaország inkább egy római amfiteátrumhoz hasonlít, ahol gladiátorharcot folytatnak a birodalom minden részéről érkezett harcosok, és keresztényeket vetnek feldühödött vadállatok elé a közönség szórakoztatására. De térjünk a műsorra! Az élményt leginkább úgy lehetne összegezni, mint egy négyórás, érzéstelenítés nélkül elvégzett fogászati gyökérkezelést. Ha időnként nem vette volna a kamera az Eiffel-tornyon világító öt karikát, az ember azt hitte volna, a pride hónapot búcsúztató, sportruhába öltöztetett multikulturalizmus- és szexuálisdeviancia-fesztivál lenne. Nem igazán áll szándékomban sértegetni a műsor megálmodóját, Thomas Jollyt, de szeretném neki azért valamelyest visszapostázni azt az érzést, amellyel művészi alkotásával megajándékozott engem mint őshonos keresztény európait.
A tehetséges fiatal Jolly színházrendező barátunk a múltban úgy nyilatkozott, hogy a francia színház életmentő hatással volt rá homoszexuális tinédzserként. Ezt most a jelek szerint úgy igyekezett meghálálni, hogy az életmódjához és peremértékrendjéhez igazított műsorral próbálja a legdurvább és leggátlástalanabb módon lenyomni az LMBTQ-propagandát a képernyők előtt hitetlenkedve ámuló emberek millióinak torkán. A megnyitó előtt ki is jelentette, hogy olyan műsort tervezett, amelyben mindenki reprezentálva érezheti magát egy nagy egység részeként. Nálam ez bejött, én is reprezentálva voltam a macronista francia jövőképben mint egy megalázott, kinevetett és színházi kellékként felhasznált keresztény.
Hatalmas művészi kreativitással sikerült újrateremtenie az utolsó vacsora bibliai jelenetét, amelyet itt az újfrancia esztétikának megfelelően egy transzvesztitacsapat szemléltetett nérói orgiára emlékeztetve. Az egész jelenetet viccesnek szánták, de a látvány végül körülbelül annyira humoros volt, mint egy égő árvaház vagy egy mai Gálvölgyi-show.
Franciaország muszlim lakossága viszont kissé mellőzve, kirekesztve érezhette magát – mindig a keresztényekkel kivételeznek. Miért nem találtak a Koránból is egy frappáns jelenetet, amelyet egy kilógó keblű, elhízott színésznővel játszattak volna el? A szaúdi és a marokkói sportdelegáció biztosan remekül szórakozott volna!
