Nem kellett sok képzelőerő ahhoz, hogy milyen látványosságot szán majd a francia globalista elit a világ legnagyobb sportünnepének megnyitójára, úgyhogy üres gyomorral ültem a televízió képernyője elé. Újságíróként sok megrázó, gusztustalan dolgot kell végignéznem ahhoz, hogy kellőképpen tájékozódjak, de ez a négyórás erőszak, amely edzett tudatomat érte, azért komoly kihívást jelentett. Ettől függetlenül Macron teljesítette az előrevetített elvárásokat: hosszú, gyomorforgató rekviemmel búcsúzott a világtól Franciaország, amely egy, a vészhelyzetet jelképező, fejjel lefelé felvont zászlóval és hatalmas lángokkal végződött.
Ezt máshogy nem lehet megfogalmazni: Emmanuel Macron elnök egy porondmesteri rangra emelt bohóc, aki országát a saját igényeihez szabott cirkusszá alakította, majd az előadásra meghívta a világ sportolóit és vezetőit.
A hétköznapokon persze nem ilyen pompázatos az előadás, mivel nem állíthat minden műsorszám köré harmincezer felfegyverzett rendőrt és katonát. Így a főműsoron kívül Franciaország inkább egy római amfiteátrumhoz hasonlít, ahol gladiátorharcot folytatnak a birodalom minden részéről érkezett harcosok, és keresztényeket vetnek feldühödött vadállatok elé a közönség szórakoztatására. De térjünk a műsorra! Az élményt leginkább úgy lehetne összegezni, mint egy négyórás, érzéstelenítés nélkül elvégzett fogászati gyökérkezelést. Ha időnként nem vette volna a kamera az Eiffel-tornyon világító öt karikát, az ember azt hitte volna, a pride hónapot búcsúztató, sportruhába öltöztetett multikulturalizmus- és szexuálisdeviancia-fesztivál lenne. Nem igazán áll szándékomban sértegetni a műsor megálmodóját, Thomas Jollyt, de szeretném neki azért valamelyest visszapostázni azt az érzést, amellyel művészi alkotásával megajándékozott engem mint őshonos keresztény európait.
A tehetséges fiatal Jolly színházrendező barátunk a múltban úgy nyilatkozott, hogy a francia színház életmentő hatással volt rá homoszexuális tinédzserként. Ezt most a jelek szerint úgy igyekezett meghálálni, hogy az életmódjához és peremértékrendjéhez igazított műsorral próbálja a legdurvább és leggátlástalanabb módon lenyomni az LMBTQ-propagandát a képernyők előtt hitetlenkedve ámuló emberek millióinak torkán. A megnyitó előtt ki is jelentette, hogy olyan műsort tervezett, amelyben mindenki reprezentálva érezheti magát egy nagy egység részeként. Nálam ez bejött, én is reprezentálva voltam a macronista francia jövőképben mint egy megalázott, kinevetett és színházi kellékként felhasznált keresztény.
Hatalmas művészi kreativitással sikerült újrateremtenie az utolsó vacsora bibliai jelenetét, amelyet itt az újfrancia esztétikának megfelelően egy transzvesztitacsapat szemléltetett nérói orgiára emlékeztetve. Az egész jelenetet viccesnek szánták, de a látvány végül körülbelül annyira humoros volt, mint egy égő árvaház vagy egy mai Gálvölgyi-show.
Franciaország muszlim lakossága viszont kissé mellőzve, kirekesztve érezhette magát – mindig a keresztényekkel kivételeznek. Miért nem találtak a Koránból is egy frappáns jelenetet, amelyet egy kilógó keblű, elhízott színésznővel játszattak volna el? A szaúdi és a marokkói sportdelegáció biztosan remekül szórakozott volna!
Aztán jött a fehér szakállas, női ruhába öltöztetett lény, aki leginkább olyasmire emlékeztetett, amit piramisokban szoktak találni a régészek. Nem igazán lehet szavakban visszaadni azt a farlengető mutatványt, amit a pódiumon produkált a nézők előtt, de az embernek egy pillanatra az a benyomása támadt, hogy barátunk, a lény súlyos bélcsavarodással küszködik. Ezt követte a mutatvány, amikor két, rózsaszín pávatollakkal eltakart neccharisnyába csomagolt dór oszlop jelent meg egy aranylépcsőn, amiről a tollak félrehúzása után végül kiderült, hogy Lady Gaga, az LMBTQ-ügyek bajnokaként ismert amerikai énekesnő. Az ő előadásában volt némi szórakoztató potenciál, ahogy ott tűsarkúban a Szajna partjának peremétől centiméterekre ugrált, de sajnos végül be kellett érnünk egy közepes dallal.
Az egész ocsmányság arra emlékeztet, amikor a kilencvenes évek végén a britek arról vitatkoztak, vajon milyen szimbólumot állítsanak fel az évezredforduló tiszteletére, ami összefoglalná a nemzeti értékeiket és egységüket. A pénz nem számít, mondta Tony Blair, momumentális legyen, ami ezer évig tiszteleg a mai generációk előtt. Végül egy óriási műanyagsátor épült egymilliárd fontért, Starbucks kávézóval, amerikai éttermekkel és telefonos boltokkal. Hát ez történt most nagyjából Párizsban is. A legszebbet, legjobbat próbálták a franciák megmutatni magukból, az új Európából.
Amit láttunk, egy pánszexuális fantáziában élő, antieurópai, kereszténygyalázó globalista orgia volt, amelyből száműzték a szépséget, a kecsességet, a tisztességet és az értéket. A Macronok és Thomas Jollyk Európája, amelyben az inkluzivitást felcserélték a kiszolgáltatottsággal egy önkényeskedő kisebbség önző igényeinek.
Ha az ízléstelenségből és az istengyalázásból olimpiai sportágat csinálnának, a franciák most a dobogó legfelsőbb fokán állnának, tornyosulva a világ nemzetei fölött. Így viszont csak a lemoshatatlan szégyen tapad majd nevükhöz az olimpiai megnyitó cirkusza után.
A szerző a Hungary Today hírportál főszerkesztője
