A könyvekhez hasonlóan a filmeknek is megvan a maguk sorsa. Így a Lefkovicsék gyászolnak című magyar mozinak is, amelyet most már a csaknem egy éve tartó gázai háború optikáján keresztül nézünk. A forgatókönyv megírásakor aligha lehetett ez alkotói szándék. Az egyik főszereplő, az Adler Zsigmond bokszedzőt (Papp László mesterét) idéző Lefkovics Tamás (játssza: Bezerédi Zoltán) egyszer gúnyosan azt mondja a vele éppen haragban álló fiának, Ivánnak (szintén jól játssza: Szabó Kimmel Tamás), ha már arra járt a fiú, mármint a Szentföldön, akkor megölt néhány palesztint is. A kettőjük között álló rabbi nem foglal állást.
Ma Izrael és az ott élő zsidóság őrlődik a történteken, a hogyan továbbon, azon, hogy mi lesz a tavaly október 7-én foglyul ejtett túszokkal, meddig és milyen eredménnyel folytatódik a gázai háború – Benjamin Netanjahu miniszterelnök háborúja. Ugyanis sokan élnek a gyanúperrel, hogy ez az ő háborúja, hatalma fenntartása érdekében. Egyes elemzők szerint a mindenkori legrosszabb kormányfőként vonul be Izrael történelmébe.
Az izraeliek többsége a felmérések szerint most már – persze közvetítőkön keresztül – kiegyezne a Hamász terroristáival, csak legyen vége a háborúnak, térjenek haza a minden bizonnyal borzalmas egészségi állapotban lévő túszok. Lehetőleg ne fekete hullazsákban.
Az „élve vagy halva” nem csak a vadnyugati körözési plakátokon állja meg a helyét. Az izraeliek (és általában a zsidók) szemében a halott is nagy érték, a Zaka vallási szolgálat önkéntesei inkább kiskanállal kaparják össze a maradványait bárhonnan, csak el tudják méltóképp temetni. „Jitgádál v'jitkádás s’mé rábá” – hadarja a rabbi a sír felett a káddis gyászimát, egyébként nem héberül, hanem arámiul, de ha egyiket sem értjük, akkor tökéletesen mindegy is.
A temetések állandósultak ezen a világpolitikai jelentőségéhez képest meglepően kisméretű területen.
Izrael több mint ezer embert temetett már el október 7-e óta a gázai támadás és háború miatt. A palesztinok viszont 40 ezret, ez pedig nagy különbség. A gázai háború okán Izraelt kérdőre vonják a nemzetközi porondon, ahogyan az országon belül is vitatják, mi lenne a helyes. A negyvenezer palesztinnak valójában mekkora része volt vajon civil? És Hamász-terrorista? Nem tudjuk. Senki nem tudja.
Izrael szerint legalábbis a cél a Hamász felszámolása. Mégis, az ellenzéki szimpatizánsok rendre az utcára vonulnak Tel-Avivban és kisebb városokban is, hogy Netanjahu ellen tüntessenek minden szombat este, mert nem tudta kiszabadítani a túszokat, csak erőlteti a háborút.
Egy komoly túszválság valóban politikai karrierbe kerülhet – ennek az amerikai Jimmy Carter a megmondhatója, akinek elnökségére ráégtek a Khomeni ajatollah Teheránjában 1979-ben ejtett túszok. (Más kérdés, hogy a heteken belül századik életévét betöltő Carter túlélte mindezeket az embereket.) Mindenesetre a felmérések szerint az izraeliek mindezzel együtt jobban bíznak a sokat látott – és országuk történetében a legtöbb időt, mindösszesen tizenhét évet a kormányfői székben töltő – Netanjahuban, mint a balliberális Jaír Lapid (apai ágon magyar származású) ellenzéki vezetőben, akinek nincs rutinja a vészhelyzetek kezelésében. Háborús időkben ne változtass a csapaton! – ez a bölcsesség már George W. Bushnak is az előnyére vált Amerikában, a 2001. szeptember 11-ét követő első elnökválasztáson, 2004-ben.
A közel-keleti fejlemények egyébként az Egyesült Államokba és annak mostani választási kampányába is bőven beszivárognak. Ott nagyságrendileg annyi zsidó és muszlim él, mint Izraelben és a palesztin területeken összeadva. E kérdésben Kamala Harrisnek nagyobb gondot jelent, hogy fusson a saját szavazói után, mint Donald Trumpnak.
Európában még kényesebb a helyzet, és éppen ez az a pont, amiért rázzuk most a vészcsengőt: az itt kialakult és tovább felerősödő demográfiai egyenlőtlenséget hosszú távon nemhogy a zsidók, de földrészünk sem fogja tudni tartós feszültség nélkül elviselni. A gázai háború jobban beépül a köztudatba, mint Izrael számos eddigi háborúja. Talán éppen azért, mert – legalábbis egyelőre – nem államközi konfliktusról van szó, egy állam csak közvetve harcol más országokkal azok palesztin és libanoni pártfogoltjain keresztül. Ebből több aszimmetria is adódik, ami tovább fűti az indulatokat. Arányos a negyvenezer palesztin halott a mintegy ezer izraelihez képest? Nem arányos? Ki mondhatja ezt meg?
Mindenesetre a gázai háború a fejekben már átköltözött Európába. Izrael és Magyarország között ingázó ismerős írja:
Épp most értem vissza Budapestről, ahol mindenki az antiszemitizmusról, a gázai háborúról és iraki rakétákról beszél. Jó újra Jeruzsálemben lenni, ahol pedig mindenki a friss shawarmáról (arab étel), a használhatatlan buszmenetrendekről és a sábesz előtti bevásárlásról.
Ismerősöm nem tud magyarul, itteni heteit vallásos zsidó közegben tölti. Az izraeli Ámosz Oz magyarul is megjelent regényeiből is tudjuk, egy lényegében folyamatosan háborúban vagy fenyegettségben élő ország polgárai – a szabadidős katonákat is beleértve – lélekben szeretnek inkább a békés élettel foglalkozni a mindennapjaikban. Így viseli el csak hosszú távon az emberi psziché. Persze nem mindenkié. A ciszjordániai zsidó telepesek önbíráskodóan lépnek fel az arabokkal szemben. Az internetes oldalakon egyes izraeli hozzászólásokba jobb nem beleolvasni. Izraelben a zsidó bevándorló megítélése – aki „alijázik”, tehát „felmegy” ősei földjére – mindig is pozitívabb volt az onnan elvándorlónál, aki „jeridázik”, azaz „lemegy” onnan.
Az utóbbi időben azonban felerősödött az önkéntes száműzetésben, Izraelen kívül élő olyan izraeli értelmiségiek hangja, akik már az országon kívül látják a jövőt. De a diaszpórából származók közül is hangosabbak.
Miközben bizonyos tekintetben október 7-e megváltoztatott mindent, attól tartok, hogy másfelől meg semmit nem változtat meg – állítja az amerikai Shaul Magid. – Vagyis amikor véget ér a háború, eltemetik a halottakat, ugyanúgy fennállnak majd a cionizmussal kapcsolatos feszültségek, kihívások és problémák. Talán még jobban is.
Magid többek között arról ír, két nép is igényt tart ugyanarra a földre, az erőszakból pedig nem látszik a kiút – akár terrorizmusról vagy állami erőszakról beszélünk.
Nemrég jelent meg az EU bécsi székhelyű Alapjogi Ügynökségének felmérése. Tizenkét további ország mellett hazánk is szerepel benne. Magyarországról zsidó szervezeteken keresztül mintegy 1300 zsidót kérdeztek meg a nálunk 73 600 fősre becsült vallási közösségen belül. A kérdőíveket ugyan még október 7-e előtt töltötték ki, de a nemzetközi híradások alapján aligha kétséges, hogy
a Hamász tavalyi terrortámadása csak ráerősített a nyugat-európai utcákon az elmúlt években is tapasztalható etnikai-vallási feszültségekre. A magyarországi zsidók kilenc százaléka számolt be arról, hogy az arab–izraeli konfliktus komolyabb hatással van a biztonságérzetére. Ez a legalacsonyabb a vizsgált tizenhárom ország közül, az átlagérték 62 (!)
százalék. A közel-keleti és észak-afrikai bevándorlókkal elárasztott Belgiumban és Franciaországban a megkérdezett zsidók nem kevesebb mint 78, illetve 75 százaléka nevezte ezt komoly problémának. Az adatsor egybevág azzal a másikkal, amely szerint a legjobban Belgiumban és Franciaországban, a legkevésbé pedig hazánkban és Csehországban érzik úgy a zsidók, hogy okolják őket Izrael politikájáért. A szavakban feltétlenül Izrael-párti, lépten-nyomon a holokauszt miatt vezeklő Németországban is a zsidók jelentős része adott hangot aggodalmának. Németországban Hitler hatalomra jutásakor 523 ezer zsidó élt, ma 350 ezerrel kevesebb. Ellenben pár ezer muszlim lakta csak 90 évvel ezelőtt a német földet, ma pedig 5,5 millió. A nyugat-európai elit sok más mellett e vonatkozásban is azt eszi, amit főzött.
