Egy komoly túszválság valóban politikai karrierbe kerülhet – ennek az amerikai Jimmy Carter a megmondhatója, akinek elnökségére ráégtek a Khomeni ajatollah Teheránjában 1979-ben ejtett túszok. (Más kérdés, hogy a heteken belül századik életévét betöltő Carter túlélte mindezeket az embereket.) Mindenesetre a felmérések szerint az izraeliek mindezzel együtt jobban bíznak a sokat látott – és országuk történetében a legtöbb időt, mindösszesen tizenhét évet a kormányfői székben töltő – Netanjahuban, mint a balliberális Jaír Lapid (apai ágon magyar származású) ellenzéki vezetőben, akinek nincs rutinja a vészhelyzetek kezelésében. Háborús időkben ne változtass a csapaton! – ez a bölcsesség már George W. Bushnak is az előnyére vált Amerikában, a 2001. szeptember 11-ét követő első elnökválasztáson, 2004-ben. 

Európában még kényesebb a helyzet, és éppen ez az a pont, amiért rázzuk most a vészcsengőt: az itt kialakult és tovább felerősödő demográfiai egyenlőtlenséget hosszú távon nemhogy a zsidók, de földrészünk sem fogja tudni tartós feszültség nélkül elviselni. A gázai háború jobban beépül a köztudatba, mint Izrael számos eddigi háborúja. Talán éppen azért, mert – legalábbis egyelőre – nem államközi konfliktusról van szó, egy állam csak közvetve harcol más országokkal azok palesztin és libanoni pártfogoltjain keresztül. Ebből több aszimmetria is adódik, ami tovább fűti az indulatokat. Arányos a negyvenezer palesztin halott a mintegy ezer izraelihez képest? Nem arányos? Ki mondhatja ezt meg?

Mindenesetre a gázai háború a fejekben már átköltözött Európába. Izrael és Magyarország között ingázó ismerős írja: 

Ismerősöm nem tud magyarul, itteni heteit vallásos zsidó közegben tölti. Az izraeli Ámosz Oz magyarul is megjelent regényeiből is tudjuk, egy lényegében folyamatosan háborúban vagy fenyegettségben élő ország polgárai – a szabadidős katonákat is beleértve – lélekben szeretnek inkább a békés élettel foglalkozni a mindennapjaikban. Így viseli el csak hosszú távon az emberi psziché. Persze nem mindenkié. A ciszjordániai zsidó telepesek önbíráskodóan lépnek fel az arabokkal szemben. Az internetes oldalakon egyes izraeli hozzászólásokba jobb nem beleolvasni. Izraelben a zsidó bevándorló megítélése – aki „alijázik”, tehát „felmegy” ősei földjére – mindig is pozitívabb volt az onnan elvándorlónál, aki „jeridázik”, azaz „lemegy” onnan.

Az utóbbi időben azonban felerősödött az önkéntes száműzetésben, Izraelen kívül élő olyan izraeli értelmiségiek hangja, akik már az országon kívül látják a jövőt. De a diaszpórából származók közül is hangosabbak. 

Magid többek között arról ír, két nép is igényt tart ugyanarra a földre, az erőszakból pedig nem látszik a kiút – akár terrorizmusról vagy állami erőszakról beszélünk.

Nemrég jelent meg az EU bécsi székhelyű Alapjogi Ügynökségének felmérése. Tizenkét további ország mellett hazánk is szerepel benne. Magyarországról zsidó szervezeteken keresztül mintegy 1300 zsidót kérdeztek meg a nálunk 73 600 fősre becsült vallási közösségen belül. A kérdőíveket ugyan még október 7-e előtt töltötték ki, de a nemzetközi híradások alapján aligha kétséges, hogy 

százalék. A közel-keleti és észak-afrikai bevándorlókkal elárasztott Belgiumban és Franciaországban a megkérdezett zsidók nem kevesebb mint 78, illetve 75 százaléka nevezte ezt komoly problémának. Az adatsor egybevág azzal a másikkal, amely szerint a legjobban Belgiumban és Franciaországban, a legkevésbé pedig hazánkban és Csehországban érzik úgy a zsidók, hogy okolják őket Izrael politikájáért. A szavakban feltétlenül Izrael-párti, lépten-nyomon a holokauszt miatt vezeklő Németországban is a zsidók jelentős része adott hangot aggodalmának. Németországban Hitler hatalomra jutásakor 523 ezer zsidó élt, ma 350 ezerrel kevesebb. Ellenben pár ezer muszlim lakta csak 90 évvel ezelőtt a német földet, ma pedig 5,5 millió. A nyugat-európai elit sok más mellett e vonatkozásban is azt eszi, amit főzött.