A globalista balliberálisok és a szuverenista konzervatívok között különbség van az ukrajnai háború felelősségének megítélésében. A kérdés nem fekete-fehér, a vélemények is sokfélék, de már a háború kitörésének időpontjáról sincs egyetértés. A globalisták általában 2022. február 24-re teszik a háború kezdetét, tehát arra az időpontra, amikor Oroszország elindította a különleges hadműveletet Ukrajna ellen. Mások viszont azt állítják, hogy az igazi kezdet korábbra tehető, mert a Donbász régióban, a 2014. februári „Majdan-államcsíny” óta − még az ENSZ szerint is − több mint 13 ezer, főként orosz halottja volt az ukrán hadsereg bombázásainak és a különféle atrocitásoknak. Emiatt a régió vezetése sok ezer embert menekített Oroszországba.
Az oroszok felhívták a figyelmet az orosz ajkúak elleni népirtásra, illetve bűncselekményekre, de az USA ezeket részint figyelmen kívül hagyta, részint elutasította. És nemcsak az amerikai demokraták reagáltak így. Olaf Scholz német kancellár egy biztonsági konferencián nevetségesnek nevezte, hogy a Donbászban valami népirtáshoz hasonló történik.
Egyes nyugati tudósítások álhírekről szóltak, mások azonban bizonyítékokat szállítottak a terrorcselekményekről. Az egyszerű érdeklődő nehezen tájékozódik, ezért utólag csak abból tud valamilyen következtetésekre jutni, ami a háború után történt Ukrajnában. Az a megveszekedett, államilag irányított oroszellenesség, amely az orosz nyelv és kultúra tiltásában ölt testet, azt látszik igazolni, hogy az oroszellenes gyűlölködés valóban korán kiválthatta a civilekkel szembeni donbászi vérengzéseket.
És ezt a feltételezést támasztja alá Volodimir Zelenszkij ukrán elnök lázas igyekezete, amellyel az egész világot próbálja belerángatni a harmadik világháborúba.
E pillanatban Ukrajna vesztésre áll. Zelenszkij emiatt emeli a tétet, mert a jelek szerint nem volt elég neki több százezer szerencsétlen honfitársa halála, milliók megnyomorodása vagy külföldre menekülése. Feltehetően azt gondolja, ha bukik, bukjanak azok is, akik eddig támogatták.
Az USA mai vezetői megfelelő partnerei ennek a szédült diktátornak, mert megengedik neki a nagy hatótávolságú amerikai rakéták oroszországi célpontok elleni bevetését. A háborúpárti demokraták az elnökválasztás kampányában inkább kockáztatják az atomháborúval fenyegető világháborút, mint hogy elviseljék az ukrajnai kudarc miatti választási vereséget.
A józanul gondolkodó, békepárti Donald Trump útjában van ennek a népségnek, ezért olyan gyűlölethadjáratot folytatnak vele szemben, ami gyilkos indulatokat vált ki azokból a gazemberekből, akik hajlandók az életére törni. Megdöbbenve hallhattuk a minap: immár másodszor történt fegyveres kísérlet a volt elnök meggyilkolására.
Láthattuk az elfogott merénylőt is, az ukrajnai háború folytatásának megszállott támogatóját, miként arról harciasan nyilatkozott a világhálón.
A világ békéjét ma a baloldali globalisták veszélyeztetik. Ők azok, akik a végsőkig provokálják a legerősebb atomhatalmat, ők azok, akik felrúgták a minszki megállapodásokat, amelyek időben megfékezhették volna a háborút és megteremthették volna a békét.
Indokolt a kérdés: vajon miért akarnak még több pusztulást? Nos, vannak erre szakszerű magyarázatok, de a legfőbb okot abban jelölhetjük meg, hogy ennek az irányzatnak a vezetői és hívei nem hisznek a Teremtőben, nem hisznek azokban az isteni törvényekben, amelyek legtömörebben a tízparancsolatban vannak lefektetve. Akik nem hisznek Istenben, azok nem hisznek az emberben sem, következésképp nem tisztelnek sem Istent, sem embert, végső soron nem tisztelik az életet sem.
Az élet tiszteletének hiánya könnyen együtt jár azzal, hogy senkit és semmit sem tisztelnek, legyenek azok kisebb-nagyobb közösségek vagy akár nemzetek. A mai amerikai magatartásra különösen jellemző a nagyhatalmi arrogancia, ami a vele szövetséges EU-ra is átragadt az ukrajnai háború kirobbanása óta.
Emberek százmilliói figyelik aggódva az ukrajnai háború újabb fejleményeit, és nem értik, hogy miféle emberek döntenek a sorsukról. Honnan jöttek ezek az embernek látszó, de emberi érzéseket szemlátomást nélkülöző „robotok”, akiknek az emberélet annyi, mint egy kipukkasztható luftballon? Szülők tekintenek aggódva a cseperedő gyermekeikre, pályakezdő fiatalok gondolnak arra, meddig juthatnak a karrierépítésben, tapasztalt történészek pergetik lelki szemeik előtt a régmúlt képeit, és mindenkiben felötlik: lehet, hogy mindennek vége lesz?
Tényleg, vajon mit tehetünk, hogy az élet folytatódjék, hogy ne lepje be nukleáris hamu a házainkat, vizeinket, erdeinket, földünk ezerszínű élővilágát a mamutfenyőtől a legkisebb fűszálig, a kőszáli sastól az apró muslincáig?
Talán egy világméretű békemenet helyrebillentené a kizökkent időt, a megszédült agyakat.
A szerző író, újságíró
