Eddigi utolsó uralkodónkról sajnálatosan keveset tud a magyar közvélemény. A szabadkőműves–baloldali történelemhamisítók a legjobb esetben is kétbalkezes, már-már félkegyelmű emberként láttatják Boldog IV. Károlyt, és ez a lélekmérgezés sajnos részben a jóhiszemű nemzeti közvéleményt is megfertőzte.

A valóságban, amint gróf Apponyi Albert írja, „ő volt az, vagy ha úgy tetszik: ő lett volna az az uralkodó, akire vártunk, akiben megvolt az éleslátás és a lelkierő, hogy megrögzött hagyományokkal szakítva megadja e nemzetnek a nemzeti élet teljességét és ezzel erkölcsi épségét. Láttam őt magyar királlyá fejlődni, láttam a válaszfalakat ledőlni, amelyek minden frazeológia mellett is király és nemzet közt emelkedtek. […] Összeszorul a magyar embernek a szíve, hogy minő fejlődésnek indulhattunk volna ezzel az uralkodóval, ha be nem áll a katasztrófa, melyért sem Isten, sem ember előtt ő nem felelős.”
Az 1887. augusztus 17-én a felső-ausztriai Persenbeuban született IV. Károly már gyermekkorában tanúbizonyságot tett együttérzéséről, jószívűségéről. Ez idő tájt jórészt Sopronban élt családjával, magyar nyelvre a város katolikus elemi iskolájának igazgatója, Tormássy János tanította, aki így vélekedett tanítványáról: „Tudom, őszintén szeret minket.”

Ez olyannyira így volt, hogy az ifjú herceg kedvenc költője Petőfi volt, mi több, gyakran magyarul társalgott hitvesével, Bourbon-Pármai Zita hercegnővel, akivel 1911. október 21-én kötött házasságot. Nyolc gyermekük született.

Magyarbarátságának kialakulásához minden bizonnyal az is hozzájárult, hogy tizennégy éves korától bizonyos Horthy István (a későbbi kormányzó, Horthy Miklós testvérbátyja) tanította lovagolni. Ferenc Ferdinánd szarajevói meggyilkolása után ő lett a trónörökös, ebbéli minőségében 1915-ben Esztergomba látogatott, tapasztalatai nyomán megindultan azt mondta: 

Ferenc József 1916. november 21-i halála után Ausztria császára és Magyarország apostoli királya lett. 1916. december 30-án helyezte fejére a Szent Koronát Csernoch János hercegprímás és gróf Tisza István miniszterelnök, nádorhelyettes a budai Várban.

Uralkodóként a Vatikán támogatásával az első perctől a világháborús európai testvérharc megállítása volt legfőbb célja, hiszen mély katolikus hitéből fakadóan irtózattal töltötte el a milliók szenvedését okozó öldöklés. Keresztény emberszeretetére jellemző, hogy a tiszteletére adott koronázási ebéd tizenkilenc fogását még aznap a budapesti hadikórházba küldette, az országgyűlés által neki és hitvesének adományozott százezer aranyat pedig a hadiárvák, hadiözvegyek megsegítésére, az ínség enyhítésére fordíttatta. Az új uralkodó eltörölte a hadseregben addig alkalmazott bizonyos testi fenyítéseket, és családjával együtt betartotta a köznépet sújtó jegyrendszer által előírt heti két húsmentes napot.

IV. Károly békekezdeményezéseit a méltányos, hosszú távon stabil európai rend iránt vak és süket antanthatalmak sorra elutasították. A keresztény bölcsességet, békeszeretetet maga alá gyűrte a mohó gyűlölet, a kiengesztelődést elsöpörte a bosszú vihara. 

Számunkra különösen tragikus, hogy Magyarországnak nemcsak a külső támadásokkal, hanem – akárcsak ma – a belső ellenséggel is szembe kellett néznie. 1918 őszén a liberális-szabadkőműves aknamunka eredményeként kitört a pesti patkánylázadás. IV. Károly, hogy személye ne legyen a belpolitikai válság megoldásának akadálya, visszavonult az államügyek intézéséről, de nem mondott le a trónról. Homo regiusszá nevezte ki József főherceget, aki először helyesen statáriumot akart elrendelni, hogy feloszlassa a magát Nemzeti Tanácsnak nevező puccsista csoportosulást. Szerette volna ismét miniszterelnöknek kinevezni a kormányfői tisztségről 1917-ben lemondott Tisza Istvánt, ő azonban a vészterhes órákban elhárította a megbízatást, sőt kifejezetten Károlyi Mihály kinevezésére biztatta József főherceget. Erre ő nem volt hajlandó, helyette gróf Hadik Jánost nevezte ki miniszterelnökké.

A tragédiáért tehát sem IV. Károly király, sem József főherceg nem tehető felelőssé, egész egyszerűen a legdrámaibb órákban, napokban nem akadt egyetlen határozott magyar politikai szereplő sem, akire támaszkodhattak volna.

A pusztító baloldali forradalmak, a rend 1919. őszi helyreállítása, majd a vérlázító tria­noni békediktátum után a sebek gyógyítására volt szükség. Ezzel a szándékkal IV. Károly 1921 húsvétján visszatért Magyarországra, ­Horthy azonban a kisantant fenyegetésére hivatkozva lebeszélte uralkodói jogainak átvételéről, noha Aristide Briand francia miniszterelnök és a Vatikán is támogatta a helyreállítási kísérletet, míg a brit diplomácia semleges maradt. Az pedig aligha hihető, hogy a kisantantországok saját szakállukra újabb háborúba kezdtek volna, veszélyeztetve a Trianonban nekik vetett zsákmányt. IV. Károly mindenesetre engedett Horthynak és visszavonult Svájcba. Jelentős belpolitikai következményként a legitimista meggyőződésű gróf Teleki Pál miniszterelnök beadta lemondását.

Októberben IV. Károly még egyszer megkísérelte visszavenni a trónt, de a király visszatérésének hírére Gömbös Gyula volt vezérkari százados, főleg egyetemistákból, fegyveres csoportot toborzott, amelynek tagjai Budaörsnél október 23-án megtámadták a király vonatát. A tragikus testvérharc több mint húsz halálos áldozatot követelt, az uralkodó elesett híveit jeltelen sírba temették el a csata után.

A vérontás megrendítette IV. Károlyt, visszavonult Tatára, ahol október 24-én magyar kormánykatonák letartóztatták. Utolsó magyarországi napjait feleségével együtt a tihanyi bencés apátságban töltötte házi őrizetben, a felséges pár egykori szobája ma látogatható emlékhely. Innen Bajára szállították őket, ahol méltatlan módon átadták az antant képviselőinek. Utóbbiak Madeira szigetére deportálták a családot. Itt hunyt el uralkodónk 1922. április 1-jén, a hamisan spanyolnáthának nevezett amerikai influenza egyik áldozataként.

IV. Károly királyt életszentségét, erényeit elismerve 2004. október 3-án boldoggá avatta Szent II. János Pál Pápa, egyben elindult szentté avatásának folyamata. Az anyaszentegyház október 21-én tartja emléknapját, 2016. október vége óta pedig mellszobor állít neki emléket a budapesti Városháza parkban.

IV. Károlyban ideálisan egyesült a mélyen megélt keresztény hitéből fakadó legmagasabb fokú lelki nemesség és a gondjaira bízott nemzet legőszintébb szeretete. 

A legnagyobb remény idején jött el a legpusztítóbb bénultság, és ő hősies méltósággal vállalta sorsát. Boldog IV. Károly a méltányos béke, a nagylelkű kiengesztelődés embere volt, és ma is annak jelképe. Ha valóban hittel hisszük, hogy az Istent szeretőknek minden javára válik, akkor a király és a nemzet közös áldozata jövőt formáló ellenállhatatlan erővé válhat.