Uralkodóként a Vatikán támogatásával az első perctől a világháborús európai testvérharc megállítása volt legfőbb célja, hiszen mély katolikus hitéből fakadóan irtózattal töltötte el a milliók szenvedését okozó öldöklés. Keresztény emberszeretetére jellemző, hogy a tiszteletére adott koronázási ebéd tizenkilenc fogását még aznap a budapesti hadikórházba küldette, az országgyűlés által neki és hitvesének adományozott százezer aranyat pedig a hadiárvák, hadiözvegyek megsegítésére, az ínség enyhítésére fordíttatta. Az új uralkodó eltörölte a hadseregben addig alkalmazott bizonyos testi fenyítéseket, és családjával együtt betartotta a köznépet sújtó jegyrendszer által előírt heti két húsmentes napot.

IV. Károly békekezdeményezéseit a méltányos, hosszú távon stabil európai rend iránt vak és süket antanthatalmak sorra elutasították. A keresztény bölcsességet, békeszeretetet maga alá gyűrte a mohó gyűlölet, a kiengesztelődést elsöpörte a bosszú vihara. 

Számunkra különösen tragikus, hogy Magyarországnak nemcsak a külső támadásokkal, hanem – akárcsak ma – a belső ellenséggel is szembe kellett néznie. 1918 őszén a liberális-szabadkőműves aknamunka eredményeként kitört a pesti patkánylázadás. IV. Károly, hogy személye ne legyen a belpolitikai válság megoldásának akadálya, visszavonult az államügyek intézéséről, de nem mondott le a trónról. Homo regiusszá nevezte ki József főherceget, aki először helyesen statáriumot akart elrendelni, hogy feloszlassa a magát Nemzeti Tanácsnak nevező puccsista csoportosulást. Szerette volna ismét miniszterelnöknek kinevezni a kormányfői tisztségről 1917-ben lemondott Tisza Istvánt, ő azonban a vészterhes órákban elhárította a megbízatást, sőt kifejezetten Károlyi Mihály kinevezésére biztatta József főherceget. Erre ő nem volt hajlandó, helyette gróf Hadik Jánost nevezte ki miniszterelnökké.

A tragédiáért tehát sem IV. Károly király, sem József főherceg nem tehető felelőssé, egész egyszerűen a legdrámaibb órákban, napokban nem akadt egyetlen határozott magyar politikai szereplő sem, akire támaszkodhattak volna.

A pusztító baloldali forradalmak, a rend 1919. őszi helyreállítása, majd a vérlázító tria­noni békediktátum után a sebek gyógyítására volt szükség. Ezzel a szándékkal IV. Károly 1921 húsvétján visszatért Magyarországra, ­Horthy azonban a kisantant fenyegetésére hivatkozva lebeszélte uralkodói jogainak átvételéről, noha Aristide Briand francia miniszterelnök és a Vatikán is támogatta a helyreállítási kísérletet, míg a brit diplomácia semleges maradt. Az pedig aligha hihető, hogy a kisantantországok saját szakállukra újabb háborúba kezdtek volna, veszélyeztetve a Trianonban nekik vetett zsákmányt. IV. Károly mindenesetre engedett Horthynak és visszavonult Svájcba. Jelentős belpolitikai következményként a legitimista meggyőződésű gróf Teleki Pál miniszterelnök beadta lemondását.

Októberben IV. Károly még egyszer megkísérelte visszavenni a trónt, de a király visszatérésének hírére Gömbös Gyula volt vezérkari százados, főleg egyetemistákból, fegyveres csoportot toborzott, amelynek tagjai Budaörsnél október 23-án megtámadták a király vonatát. A tragikus testvérharc több mint húsz halálos áldozatot követelt, az uralkodó elesett híveit jeltelen sírba temették el a csata után.

A vérontás megrendítette IV. Károlyt, visszavonult Tatára, ahol október 24-én magyar kormánykatonák letartóztatták. Utolsó magyarországi napjait feleségével együtt a tihanyi bencés apátságban töltötte házi őrizetben, a felséges pár egykori szobája ma látogatható emlékhely. Innen Bajára szállították őket, ahol méltatlan módon átadták az antant képviselőinek. Utóbbiak Madeira szigetére deportálták a családot. Itt hunyt el uralkodónk 1922. április 1-jén, a hamisan spanyolnáthának nevezett amerikai influenza egyik áldozataként.

IV. Károly királyt életszentségét, erényeit elismerve 2004. október 3-án boldoggá avatta Szent II. János Pál Pápa, egyben elindult szentté avatásának folyamata. Az anyaszentegyház október 21-én tartja emléknapját, 2016. október vége óta pedig mellszobor állít neki emléket a budapesti Városháza parkban.

IV. Károlyban ideálisan egyesült a mélyen megélt keresztény hitéből fakadó legmagasabb fokú lelki nemesség és a gondjaira bízott nemzet legőszintébb szeretete. 

A legnagyobb remény idején jött el a legpusztítóbb bénultság, és ő hősies méltósággal vállalta sorsát. Boldog IV. Károly a méltányos béke, a nagylelkű kiengesztelődés embere volt, és ma is annak jelképe. Ha valóban hittel hisszük, hogy az Istent szeretőknek minden javára válik, akkor a király és a nemzet közös áldozata jövőt formáló ellenállhatatlan erővé válhat.