A szeptember végi osztrák szövetségi választások után Ausztriának továbbra sem alakult meg az új kormánya. Emlékeztetőül: az Osztrák Szabadságpárt (FPÖ) szerezte a legtöbb szavazatot a szeptember 29-i választások alkalmával, mintegy 13 százalékpontos növekedést produkálva a legutóbbi választási eredményükhöz képest – csaknem harminc százalékot értek el, ezzel megelőzték a konzervatív Osztrák Néppártot (ÖVP), amely a szavazatok csupán 26,5 százalékát kapta. Az idei választási „szuperév” Ausztriában:
a tartományi választásokon is az FPÖ számít az abszolút favoritnak. Október 13-án a vorarlbergi tartományi parlament megválasztásakor ez bizonyosságot is nyert, legközelebb pedig – most vasárnap – Stájerországban tartanak választásokat, ahol hasonló forgatókönyv várható.
Az osztrák Nemzeti Tanácsban összesen 183 mandátum szerezhető meg, és legalább 92 szükséges a kormányalakításhoz. Itt jegyzendő meg, hogy a Bruno Kreisky vezette Osztrák Szociáldemokrata Párt (SPÖ) óta senkinek nem sikerült önállóan kormányt alakítania, így Ausztriában 1983 óta „normális” állapotnak számít a választások utáni koalíciós kényszer.
De mitől is válik ezúttal Ausztriában sakkjátszmává a kormányalakítás? Hagyományosan a szövetségi elnök bízza meg a választáson legtöbb szavazatot szerzett pártot a kormányalakítással, azonban ez nincs rögzítve az osztrák alkotmányban.
Amennyiben tehát a szövetségi elnök úgy ítéli meg, hogy a második helyezett hosszú távon biztosabb koalíciós kormányt képes kialakítani az első helyezettnél, úgy őket is megbízhatja a kormányalakítással. Ennek eredményeképpen Ausztriában sikerült demokratikus mázzal leönteni és legitimálni az FPÖ – voltaképp bármely első helyen végzett, azonban a többi által elutasított párt – kizárását a kormányból.
Bár a koalíciós tárgyalások már a választás másnapján elkezdődtek, a pártok közötti egyezkedés a szokásosnál is bonyolultabb és időigényesebb, melynek legfőbb oka az, hogy az Osztrák Szabadságpárttal semelyik parlamentbe jutott párt nem hajlandó együttműködni. A patthelyzetet feloldandó Alexander Van der Bellen szövetségi elnök október 22-én felkérte az Osztrák Néppártot a kormányalakításra, így jelenleg úgy áll a helyzet, hogy a második helyen végzett ÖVP került döntő pozícióba, kiütve ezzel a szabadságpártot a játszmából. Kérdés, Van der Bellen döntése mennyire borzolja fel a kedélyeket Ausztriában. Egyesek szerint az elnöknek éppen a formaság kedvéért az FPÖ vezetőjét kellett volna megbíznia a kormányalakítással. Van der Bellen azonban úgy vélte, ezen lépését mindenki átlátta volna, így fölösleges időhúzásnak ítélte meg azt. Vajon a viharos közhangulat hosszú távon egyértelműen a szabadságpárt malmára hajtja a vizet? És valóban életképesebb lehet-e az egyetértésnél a politikai és társadalmi témák mentén egy szükségszerű egyezség, ahol a felek érték- és érdekközössége különbözik?
Bárhogy is:
a koalíciós egyeztetések már az FPÖ nélkül zajlanak tovább, miután Karl Nehammer, az ÖVP kancellárjelöltje bejelentette, hogy kizárólag a harmadik helyen végzett szociáldemokratákkal hajlandó tárgyalni – és az SPÖ sem hajlandó összeállni a szabadságpárttal. Mind a két párt arra hivatkozik, hogy a demokrácia és a jogállamiság védelmében utasítják el az FPÖ-vel, de valójában annak kancellárjelöltjével, Herbert Kickllel a közös kormányzás lehetőségét.
Amit Ausztriában még mindig nagykoalíciónak szokás nevezni (a néppárt és a szocdemek együttműködése), az ebben a formában már nem létezik. A szeptember végi választáson a konzervatívok (ÖVP) és a szociáldemokraták (SPÖ) némileg meglepő módon ismét együtt szereztek többséget.
Először fordult elő azonban, hogy a két párt nem az első két helyen végzett, hanem csak a második és harmadik legerősebb erő lett. A néppárt és a szocdemek mandátumaránya közösen épp hogy eléri a parlamenti többség küszöbét, így még egy párttal szövetségre kellene lépniük. Ez a párt a mai forgatókönyv szerint a liberális NEOS lesz, ily módon valószínűleg először kormányozhat Ausztriában hárompárti szövetség.
Ezt a három párt vezetői november 18-án erősítették meg a sajtó képviselőinek. – Egy széles centrista szövetség biztosíthatja azt a stabilitást, amelyre Ausztriának most sürgősen szüksége van – mondta Karl Nehammer kancellár és ÖVP-elnök. A „cukorkakoalíció” elnevezés a pártok türkiz (ÖVP), piros (SPÖ) és rózsaszín (NEOS) színeiből ered.
Ezen a ponton felmerülhet bennünk a kérdés: mi is igazából az Osztrák Néppárt érdeke rövid, illetve hosszú távon? Rövid távon nyilván az, hogy az ő irányításukkal jöhessen létre az új kormány, míg hosszú távon egy céljuk van: a hatalom megtartása. Ezt pedig úgy tudják a legkönnyebben elérni, ha kormányon maradnak – bármi áron. Márpedig az ÖVP csaknem negyven éve, 1986 óta a kormánykoalíció tagja valamilyen formában. Egy tehát biztos:
az Osztrák Néppárt 2029-ben is kormánypárt kíván lenni – és nagy valószínűséggel az is lesz. A legrosszabb forgatókönyv szerint kvázi csendestársként, a választásokon második vagy harmadik helyről jutnak majd kormányzó szerepbe. Az ÖVP kiváló stratégiát alkotott a nyolcvanas évek derekán, mely máig királycsináló szerepben tartja őket.
Még egy tényt biztosra vehetünk: Ausztria populista pártja jelenleg taktikai előnyben van.
A szabadságpárt megnyerte a választást, és azóta is folyamatosan erősödik, miközben a jobboldali szavazók úgy érzik, hogy kirekesztették őket a politikai döntéshozatalból, amely végső soron még inkább a párthoz köti majd őket.
Erre természetesen a párt nap mint nap ráerősít ezt alátámasztó kommunikációjával. Az FPÖ retorikája tökéletesen alkalmazkodott az ÖVP alakította helyzethez, s magát játszi könnyedséggel az áldozat szerepében tüntetheti fel. Mindazonáltal a politikai kommunikációban ellenzékből is tovább vihetők a párt legfőbb témái, mint például a tömeges illegális migráció kérdése vagy az ukrajnai háború ügye. A pártvezetésben nem várható lényeges változás, hiszen az FPÖ Kickl érdekében lemondott a kormányalakítás lehetőségéről, és továbbra is teljes mellszélességgel áll a pártvezető mögött.
Mindent összevetve a választásokon győztes párt ellenzéki szerepre készülhet a következő öt évben. Ugyan a szabadságpárti Walter Rosenkranzot a Nemzeti Tanács elnökévé választották, amely formálisan a második legmagasabb állami tisztség, azonban az FPÖ ezzel igen csekély befolyást szerzett a napi politikai döntéshozatalra.
Rosenkranz október 31-én első külföldi vendégként Orbán Viktor magyar miniszterelnököt fogadta. A találkozó szimbolikája egyértelmű: a jobboldali frakció Ausztriában erősebb, mint valaha.
Milyen hatással lesz/lehet az alakuló osztrák kormánykoalíció a nagy múltra visszatekintő osztrák–magyar kapcsolatokra? Legjobb esetben is csupán reménykedhetünk, hogy a bilaterális viszony nem romlik a 2014-es ellenséges szintig, és legalább egyes ügyek mentén folytatódhat az együttműködés.
Mindemellett szinte borítékolható, hogy a készülődő hárompárti koalíció együttműködése nem lesz vitáktól mentes, s az is kérdéses, hogy kitölti-e az ötéves ciklust. Az FPÖ pedig szükség esetén még néhány évig ellenzékben maradhat. Lehetséges tehát, hogy a szabadságpárt adott sakk-mattot az egész osztrák pártrendszernek?
A szerző az Alapjogokért Központ nemzetközi kommunikációs koordinátora
