Mi minden lehet történelemformáló!

Valahogy eszembe jutott Kulcsár Kálmán jogszociológus professzor, valamikori akadémiai vezető, aki a rendszerváltáskor még igazságügyi miniszter is volt. De számomra a pályám elején, az 1970-es évek végén adott néhány fontos tanácsa miatt maradt emlékezetes, amelyek meghatározták kutatási irányaimat az indulásom éveiben. Amikor a rendszerváltás után, 1994 körül egy új könyve bemutatására a sajtótájékoztatót azzal kezdte félig szerényen, de azért érezhető büszkeséggel, hogy „nem igaz, hogy én csináltam a rendszerváltást”,

a jelen lévő SZDSZ-es Solt Ottilia, a Szociológiai Intézetben korábbi alárendeltje, dühösen a fejére olvasta, hogy nemhogy nem ő csinálta a rendszerváltást, hanem ők, és hogy intézetigazgatóként nekik, „polgári ellenzékieknek” éppen tőle kellett félniük.

Az igazság persze az, hogy a Kulcsár Kálmán igazságügyi minisztersége alatt készített egyesületi törvény adta meg a lehetőséget az egypártrendszert leváltó többpártrendszerre való áttérés jogi alapját, és így az ő fejében – szubjektíven tekintve az eseményeket – azért csak az volt, hogy „én csináltam a rendszerváltás kezdő lépését”. De esélye sem volt az 1990-es években a totális szabad demokrata médiauralom alatt, hogy valódi szerepét méltányolják, így jött a Solt Ottilia általi ledorongolás.

Régi igazság, a múltat mindig a győztesek írják, és akkor a hazai média-, szellemi világ győztesei egyértelműen a szadeszes balliberális körök voltak.

Nekem azért volt ez tanulságos, mert magamban én is (eltúlozva) azt a hitet tápláltam, hogy én csináltam a rendszerváltás kezdő lépését, amikor

1986 decemberében megjelentettem az akkor legolvasottabb Valóság folyóiratban az országban először a politikai rendszer egy reformtervét, amin már kéziratban több éve dolgoztam, és kis vitakörökben meg is vitattam. Akkor óriási hatása volt, még a Szabad Európa Rádióban is beolvasta a Párizsban élő Kende Péter, és mint a politikai reformvita megindulását köszöntötte,

majd a nagy nyugati lapok ide érkezett tudósítói már ’89 hajnalán rendre megkerestek az egyetemen a politikai reformtervemről tudósítva. Ezt alapul véve kissé úgy voltam vele a magam tudatában, hogy én indítottam el a politikai rendszerváltást. De szerencsére nem mondtam ezt soha nyilvánosan, mert ez elorozást jelentett volna a nyilvánosságot akkor uraló balliberális rendszerváltó hősök elől, és úgy járok, mint Kulcsár Kálmán.

De tanulságos volt ez azért is, mert e példa kapcsán is elgondolkodva látható volt, hogy az ilyen nagy makroeseményeket mindig sok-sok összetevő együtt hozza létre, és az egyikben személyesen részt vevő ember hajlamos arra, hogy saját adalékát ehhez eltúlozza. Egyrészt sok különböző adalék hozza ezeket létre, másrészt az utólagos értékelésnél azt, hogy kinek az adaléka volt fontos, vagy egyáltalán létezett-e, azt a későbbi évek politikai-szellemi, hatalmi csoportjainak médiaterrorja dönti el.

De egy mulatságosan kis mikroesemény makrohatását hadd említsem még zárásként! Becsöppenve néhány évre az aktív politizálásba és az Országgyűlésbe is,

2001 májusában a Független Kisgazdapárt (FKGP) parlamenti frakciójában az akkori Orbán-kormányból eltávolított Torgyán József helyemre pályázva le akart váltani bizottsági elnöki posztomból engem is többekkel együtt.

A 49 fős frakcióból a szervezkedésünk hiánya miatt talán 35-en is követték volna őt különösebb belső szándék nélkül is a kormánykoalícióból kilépésben, és ezzel a kormány megbuktatásában. Ám az ennek kezdetét eldönteni hivatott, sebtében összehívott frakcióülésre menve láttam az ülésterem előtt, hogy operatőrök és újságírók hada áll az ajtóknál, és amikor már odabenn

kölcsönös kiabálások és asztalcsapkodások szintjén Torgyán elrendelte a szavazást az addigi frakcióvezető megbízatásának megszüntetésére, hogy ő vegye át a posztot, egy hirtelen ötlettől vezérelve, minden gondolkodás nélkül egyszerűen kinyitottam a mellettem levő teremajtót, és betódult a sok újságíró a kamerákkal. A kamerák előtt rögtön nyájasra váltó Torgyán sietve elnapolta az ülést, és a híveinek számítókat délutánra hívta meg a frakcióülés folytatására.

Addigra azonban a 49 fős frakció többsége rádöbbent, hogy mekkora szakadás van, és már nem lett meg a határozatképesség a folytatáshoz. Az ellenoldalon lázasan szervezkedni kezdtünk, és többségbe kerülve mi zártuk ki a frakcióból Torgyánt. Hogy aztán a kormánybuktatás elindításának elkerülését jelentette-e a hirtelen jött ötlet az ülésterem ajtajának kitárásáról és a szavazás megakadályozásáról, csak spekulálni lehet. Mindenesetre nekem tanulságként maradt meg, hogy a nagy események előre nem eldöntöttek, és kis véletleneknek is formáló erejük van, miközben a történészek nem kis része a széles összefüggéseket megszerkesztve kimondja a verdiktet, hogy nem is lehetett másként.

A szerző professor emeritus