Ma ünnepelné 75. születésnapját, de már jó négy hónapja eltávozott közülünk Ozsváth Sándor. Ha néhány szóban kell megfogalmazni, mi volt ő, azt mondom: egy igaz magyar ember. Ha kicsit bővebben: tanár, színjátszó-rendező, nyelvművelő, művelődéstörténész, író-újságíró. Novotny Zoltán veterán rádiós riporter, a Protestáns Újságírók Szövetségének (Prúsz) volt elnöke a szövetség Rát Mátyás-díjának 2018. októberi átadásakor így méltatta: „Ozsváth Sándor a határainkon belüli és kívüli média anyanyelvének és artikulációjának gyógyítója. A legkitűnőbb beszédtanár, sok, az országos médiában dolgozó újságíró tőle tanult meg helyesen beszélni.”

Bár jómagam eddigi, négy és fél évtizedes újságírópályámon mindig a nyomtatott sajtóban dolgoztam, tanúsíthatom nemcsak azt, hogy milyen szépen beszélt, de azt is, hogy szív­ügyének tartotta a beszédtanítást. 

Az utóbbival ma tán több gond van, mint valaha volt, mert az elmúlt fél évszázadban szinte leszoktattak bennünket a helyes magyar beszédről.

Tapasztalatai, különösen az utóbbi egy-két évtizedben, eléggé lehangolók. Sok-sok példával illusztrálta, hogy közszereplőink – például politikusok, rádiós és tévés újságírók, tanárok, lelkészek – beszéde gyakran érthetetlen, hadarnak vagy motyognak, magyartalanul intonálnak, helytelenül hangsúlyoznak, ritmushibásan, azaz pattogva vagy leppegve beszélnek, nem ismerik a tempó- és ritmusváltás vagy a szünettartás szabályait sem. Pedig már Kodály Zoltán megkongatta a vészharangot, rádióbeszédeiben, írásaiban rendszeresen figyelmeztette az illetékeseket beszédünk romlására, de jajkiáltásai mindenütt süket fülekre találtak. Tőle a stafétabotot olyan neves szakemberek vették át, mint Péchy Blanka (a Kazinczy-díj és a Beszélni nehéz! rádióműsor alapítója), Deme László, Lőrincze Lajos, Montágh Imre, Wacha Imre. Az ő példájuk, tanításuk nyomán ismételten hangsúlyozta, hogy általános és középiskolai tanárok egész sora volt robotosa eddig is a magyar beszéd ügyének, de amíg nem kerül vissza kötelező tanítása az intézményes oktatás keretei közé, addig átütő sikert nem érhetnek el. Ha a mi nemzedékünk kihal, ki fog tanítani beszédtechnikát? – kérdezte gyakran, mintegy ceterum censeo-szerűen.

Az 1950-ben Szamosszegen született Ozsváth Sándor az 1960-as években a Debreceni Református Kollégium diákja volt, második emeleti tanulószobájából éppen Kölcsey egykori lakóházára látott, a kollégiumba menet vagy jövet pedig minden nap elhaladt a nagy költő domborműve előtt. Rajta a felirat: „Hass, alkoss, gyarapíts: s a Haza fényre derűl!” Ezt a sorát egy életre emlékezetébe véste. Kezdetektől tagja volt a Kölcsey Társaságnak, amely már 1988-ban kezdeményezte, hogy január 22-e, a Himnusz születésnapja legyen a magyar kultúra napja. 

A Prúsz Hűség című jubileumi antológiájába (szerkesztői kérésemre) tavaly augusztus közepén négy cikket küldött, és egy hónap múlva megdöbbenve olvastuk a gyászhírt, hogy hetvennégy éves korában Debrecenben elhunyt Ozsváth Sándor beszédtanár, művelődéstörténész, színházi rendező, újságíró, a Debrecen-Nagytemplomi Református Egyházközség presbitere. Így a negyven protestáns újságíró ötvenöt írását – köztük az övéit is – tartalmazó, decemberben megjelent könyvünk megjelenését már nem érte meg.

Születésnapján rá emlékezve egyik írásából idézem itt önéletrajzi vallomását: „Atyánkfiát már fiúcska korában megérintette az élő történelem. Odaát, a trianoni határ szatmári oldalán, nagyszüleinél nyaralva mindig tátott szájjal hallgatta a felnőttek beszélgetését – nem mese ez, gyermek! – a háborúkról s a két békekötésről, mely e háborúkat lezárta. Már kisgyermekként érezte, hogy itt valami szörnyű igazságtalanság történt velünk, s nem értette, hogy papának miért kell románul beszélnie, ha a néptanácshoz megy vagy jegyet vált az állomáson, mikor a hivatalnok és a vasutas is magyar – egyedül a milic nem az.” Aztán hozzáteszi: „Mesélnek-e ma unokáiknak az öregek? Gyermekeink honnan ismerhetik meg a magyarság legújabb kori igaz történetét? Ideológiákkal átitatott tankönyvekből, ilyen-olyan szemléletű történelmi munkákból? Aligha!”

Leginkább egyszerű emberi sorsokról, történetekről szeretett írni és beszélni, debreceni, partiumi, székelyföldi atyafiakról, akik minden nehézség, sorscsapás ellenére is megmaradtak embernek s magyarnak. Meggyőződésem, hogy sokan sokat köszönhetnek az emberségre és magyarságra nevelő, református hitéhez, hazájához, hivatásához mindhalálig hű tanár úrnak, aki megérdemli, hogy az emlékét megőrizzük.