Ma ünnepelné 75. születésnapját, de már jó négy hónapja eltávozott közülünk Ozsváth Sándor. Ha néhány szóban kell megfogalmazni, mi volt ő, azt mondom: egy igaz magyar ember. Ha kicsit bővebben: tanár, színjátszó-rendező, nyelvművelő, művelődéstörténész, író-újságíró. Novotny Zoltán veterán rádiós riporter, a Protestáns Újságírók Szövetségének (Prúsz) volt elnöke a szövetség Rát Mátyás-díjának 2018. októberi átadásakor így méltatta: „Ozsváth Sándor a határainkon belüli és kívüli média anyanyelvének és artikulációjának gyógyítója. A legkitűnőbb beszédtanár, sok, az országos médiában dolgozó újságíró tőle tanult meg helyesen beszélni.”
Bár jómagam eddigi, négy és fél évtizedes újságírópályámon mindig a nyomtatott sajtóban dolgoztam, tanúsíthatom nemcsak azt, hogy milyen szépen beszélt, de azt is, hogy szívügyének tartotta a beszédtanítást.
Minden rendelkezésére álló fórumot és alkalmat megragadott, hogy elmondja: rendkívül fontos, amit mondunk, de legalább olyan fontos, ahogyan mondjuk azt, amit mondunk.
Az utóbbival ma tán több gond van, mint valaha volt, mert az elmúlt fél évszázadban szinte leszoktattak bennünket a helyes magyar beszédről.
Tapasztalatai, különösen az utóbbi egy-két évtizedben, eléggé lehangolók. Sok-sok példával illusztrálta, hogy közszereplőink – például politikusok, rádiós és tévés újságírók, tanárok, lelkészek – beszéde gyakran érthetetlen, hadarnak vagy motyognak, magyartalanul intonálnak, helytelenül hangsúlyoznak, ritmushibásan, azaz pattogva vagy leppegve beszélnek, nem ismerik a tempó- és ritmusváltás vagy a szünettartás szabályait sem. Pedig már Kodály Zoltán megkongatta a vészharangot, rádióbeszédeiben, írásaiban rendszeresen figyelmeztette az illetékeseket beszédünk romlására, de jajkiáltásai mindenütt süket fülekre találtak. Tőle a stafétabotot olyan neves szakemberek vették át, mint Péchy Blanka (a Kazinczy-díj és a Beszélni nehéz! rádióműsor alapítója), Deme László, Lőrincze Lajos, Montágh Imre, Wacha Imre. Az ő példájuk, tanításuk nyomán ismételten hangsúlyozta, hogy általános és középiskolai tanárok egész sora volt robotosa eddig is a magyar beszéd ügyének, de amíg nem kerül vissza kötelező tanítása az intézményes oktatás keretei közé, addig átütő sikert nem érhetnek el. Ha a mi nemzedékünk kihal, ki fog tanítani beszédtechnikát? – kérdezte gyakran, mintegy ceterum censeo-szerűen.
