A mindhalálig hű beszédtanár emlékezete

Ma ünnepelné 75. születésnapját, de már jó négy hónapja eltávozott közülünk Ozsváth Sándor. Ha néhány szóban kell megfogalmazni, mi volt ő, azt mondom: egy igaz magyar ember. Ha kicsit bővebben: tanár, színjátszó-rendező, nyelvművelő, művelődéstörténész, író-újságíró. Novotny Zoltán veterán rádiós riporter, a Protestáns Újságírók Szövetségének (Prúsz) volt elnöke a szövetség Rát Mátyás-díjának 2018. októberi átadásakor így méltatta: „Ozsváth Sándor a határainkon belüli és kívüli média anyanyelvének és artikulációjának gyógyítója. A legkitűnőbb beszédtanár, sok, az országos médiában dolgozó újságíró tőle tanult meg helyesen beszélni.”

Bár jómagam eddigi, négy és fél évtizedes újságírópályámon mindig a nyomtatott sajtóban dolgoztam, tanúsíthatom nemcsak azt, hogy milyen szépen beszélt, de azt is, hogy szívügyének tartotta a beszédtanítást.

Minden rendelkezésére álló fórumot és alkalmat megragadott, hogy elmondja: rendkívül fontos, amit mondunk, de legalább olyan fontos, ahogyan mondjuk azt, amit mondunk.

Az utóbbival ma tán több gond van, mint valaha volt, mert az elmúlt fél évszázadban szinte leszoktattak bennünket a helyes magyar beszédről.

Tapasztalatai, különösen az utóbbi egy-két évtizedben, eléggé lehangolók. Sok-sok példával illusztrálta, hogy közszereplőink – például politikusok, rádiós és tévés újságírók, tanárok, lelkészek – beszéde gyakran érthetetlen, hadarnak vagy motyognak, magyartalanul intonálnak, helytelenül hangsúlyoznak, ritmushibásan, azaz pattogva vagy leppegve beszélnek, nem ismerik a tempó- és ritmusváltás vagy a szünettartás szabályait sem. Pedig már Kodály Zoltán megkongatta a vészharangot, rádióbeszédeiben, írásaiban rendszeresen figyelmeztette az illetékeseket beszédünk romlására, de jajkiáltásai mindenütt süket fülekre találtak. Tőle a stafétabotot olyan neves szakemberek vették át, mint Péchy Blanka (a Kazinczy-díj és a Beszélni nehéz! rádióműsor alapítója), Deme László, Lőrincze Lajos, Montágh Imre, Wacha Imre. Az ő példájuk, tanításuk nyomán ismételten hangsúlyozta, hogy általános és középiskolai tanárok egész sora volt robotosa eddig is a magyar beszéd ügyének, de amíg nem kerül vissza kötelező tanítása az intézményes oktatás keretei közé, addig átütő sikert nem érhetnek el. Ha a mi nemzedékünk kihal, ki fog tanítani beszédtechnikát? – kérdezte gyakran, mintegy ceterum censeo-szerűen.

Az 1950-ben Szamosszegen született Ozsváth Sándor az 1960-as években a Debreceni Református Kollégium diákja volt, második emeleti tanulószobájából éppen Kölcsey egykori lakóházára látott, a kollégiumba menet vagy jövet pedig minden nap elhaladt a nagy költő domborműve előtt. Rajta a felirat: „Hass, alkoss, gyarapíts: s a Haza fényre derűl!” Ezt a sorát egy életre emlékezetébe véste. Kezdetektől tagja volt a Kölcsey Társaságnak, amely már 1988-ban kezdeményezte, hogy január 22-e, a Himnusz születésnapja legyen a magyar kultúra napja.

Atyámfia – ezzel a régi református megszólítással fordult gyakran hozzám írásban és szóban is.

A Prúsz Hűség című jubileumi antológiájába (szerkesztői kérésemre) tavaly augusztus közepén négy cikket küldött, és egy hónap múlva megdöbbenve olvastuk a gyászhírt, hogy hetvennégy éves korában Debrecenben elhunyt Ozsváth Sándor beszédtanár, művelődéstörténész, színházi rendező, újságíró, a Debrecen-Nagytemplomi Református Egyházközség presbitere. Így a negyven protestáns újságíró ötvenöt írását – köztük az övéit is – tartalmazó, decemberben megjelent könyvünk megjelenését már nem érte meg.

Születésnapján rá emlékezve egyik írásából idézem itt önéletrajzi vallomását: „Atyánkfiát már fiúcska korában megérintette az élő történelem. Odaát, a trianoni határ szatmári oldalán, nagyszüleinél nyaralva mindig tátott szájjal hallgatta a felnőttek beszélgetését – nem mese ez, gyermek! – a háborúkról s a két békekötésről, mely e háborúkat lezárta. Már kisgyermekként érezte, hogy itt valami szörnyű igazságtalanság történt velünk, s nem értette, hogy papának miért kell románul beszélnie, ha a néptanácshoz megy vagy jegyet vált az állomáson, mikor a hivatalnok és a vasutas is magyar – egyedül a milic nem az.” Aztán hozzáteszi: „Mesélnek-e ma unokáiknak az öregek? Gyermekeink honnan ismerhetik meg a magyarság legújabb kori igaz történetét? Ideológiákkal átitatott tankönyvekből, ilyen-olyan szemléletű történelmi munkákból? Aligha!”

Ozsváth Sándor – a beszédtanítással párhuzamosan – szinte az egész életét az igaz történelem tanításának szentelte újságcikkeiben, könyveiben, a főiskolai, egyetemi katedrán és Kárpát-medencei útjain tartott előadásaiban.

Leginkább egyszerű emberi sorsokról, történetekről szeretett írni és beszélni, debreceni, partiumi, székelyföldi atyafiakról, akik minden nehézség, sorscsapás ellenére is megmaradtak embernek s magyarnak. Meggyőződésem, hogy sokan sokat köszönhetnek az emberségre és magyarságra nevelő, református hitéhez, hazájához, hivatásához mindhalálig hű tanár úrnak, aki megérdemli, hogy az emlékét megőrizzük.