Az 1950-ben Szamosszegen született Ozsváth Sándor az 1960-as években a Debreceni Református Kollégium diákja volt, második emeleti tanulószobájából éppen Kölcsey egykori lakóházára látott, a kollégiumba menet vagy jövet pedig minden nap elhaladt a nagy költő domborműve előtt. Rajta a felirat: „Hass, alkoss, gyarapíts: s a Haza fényre derűl!” Ezt a sorát egy életre emlékezetébe véste. Kezdetektől tagja volt a Kölcsey Társaságnak, amely már 1988-ban kezdeményezte, hogy január 22-e, a Himnusz születésnapja legyen a magyar kultúra napja.
Atyámfia – ezzel a régi református megszólítással fordult gyakran hozzám írásban és szóban is.
A Prúsz Hűség című jubileumi antológiájába (szerkesztői kérésemre) tavaly augusztus közepén négy cikket küldött, és egy hónap múlva megdöbbenve olvastuk a gyászhírt, hogy hetvennégy éves korában Debrecenben elhunyt Ozsváth Sándor beszédtanár, művelődéstörténész, színházi rendező, újságíró, a Debrecen-Nagytemplomi Református Egyházközség presbitere. Így a negyven protestáns újságíró ötvenöt írását – köztük az övéit is – tartalmazó, decemberben megjelent könyvünk megjelenését már nem érte meg.
Születésnapján rá emlékezve egyik írásából idézem itt önéletrajzi vallomását: „Atyánkfiát már fiúcska korában megérintette az élő történelem. Odaát, a trianoni határ szatmári oldalán, nagyszüleinél nyaralva mindig tátott szájjal hallgatta a felnőttek beszélgetését – nem mese ez, gyermek! – a háborúkról s a két békekötésről, mely e háborúkat lezárta. Már kisgyermekként érezte, hogy itt valami szörnyű igazságtalanság történt velünk, s nem értette, hogy papának miért kell románul beszélnie, ha a néptanácshoz megy vagy jegyet vált az állomáson, mikor a hivatalnok és a vasutas is magyar – egyedül a milic nem az.” Aztán hozzáteszi: „Mesélnek-e ma unokáiknak az öregek? Gyermekeink honnan ismerhetik meg a magyarság legújabb kori igaz történetét? Ideológiákkal átitatott tankönyvekből, ilyen-olyan szemléletű történelmi munkákból? Aligha!”
Ozsváth Sándor – a beszédtanítással párhuzamosan – szinte az egész életét az igaz történelem tanításának szentelte újságcikkeiben, könyveiben, a főiskolai, egyetemi katedrán és Kárpát-medencei útjain tartott előadásaiban.
Leginkább egyszerű emberi sorsokról, történetekről szeretett írni és beszélni, debreceni, partiumi, székelyföldi atyafiakról, akik minden nehézség, sorscsapás ellenére is megmaradtak embernek s magyarnak. Meggyőződésem, hogy sokan sokat köszönhetnek az emberségre és magyarságra nevelő, református hitéhez, hazájához, hivatásához mindhalálig hű tanár úrnak, aki megérdemli, hogy az emlékét megőrizzük.
Szóljon hozzá!
Jelenleg csak a hozzászólások egy kis részét látja. Hozzászóláshoz és a további kommentek megtekintéséhez lépjen be, vagy regisztráljon!