„Minden idők legjobb el nem mesélt története.” Quentin Tarantino így jellemezte az 1956-os olimpia melbourne-i vérfürdőként elhíresült Magyarország–Szovjetunió vízilabda-mérkőzését. (Amely, csak a rend kedvéért, nem a torna a döntője, csupán a hatos döntő egyik találkozója volt, a magyar válogatottnak másnap Jugoszláviát is le kellett győznie az aranyéremhez.) A sztori olyan mélyen megérintette az Oscar-díjas amerikai filmrendezőt, hogy A szabadság vihara (angolul Freedom’s Fury) címen dokumentumfilmet is forgatott belőle, amit ugyanúgy 2006-ban mutattak be, csak néhány héttel hamarabb, mint a történetből Andy Vajna rendezésével készült – Amerikában szintén vetített – Szabadság, szerelem (Children of Glory) című játékfilmet.
Egy másik ötvenhatos magyar sporttörténetet is Tarantino figyelmébe ajánlhatunk. Igaz, a melbourne-i olimpián a magyar női kéziszercsapat győzelme nem véres küzdelem, hanem tündérmese. A Bodó Andrea, Keleti Ágnes, Kertész Alíz, Korondi Margit, Köteles Erzsébet, Tass Olga összetételű női tornacsapat ugyanúgy a szovjeteket megelőzve, továbbá hatalmas közönségsikert és nemzetközi visszhangot kiváltva győzött, mint a vízilabda-válogatott.
A siker előzményei az 1952-es játékokig nyúlnak vissza.
A magyar tornászlányok Helsinkiben is külön versenyt vívtak a szovjetekkel, ám a nagy presztízzsel bíró kéziszercsapat-döntőben csupán bronzérem jutott nekik, mindenekelőtt azért, mert (csupán a történeti hűségkedvéért) Korondi Margit kezéből kicsúszott a buzogány. A csapat edzője, Herpich Rezsőné (a válása után későbbi férjezett nevén Nagy Jenőné), a rettegve szeretett Vali néni akkor döntötte el, hogy buzogány helyett a lányok a jövőben zászlóval, avagy szalaggal mutatják be a közös gyakorlatukat.
A húzás bejött, a magyar tornászok már az 1954-es római világbajnokságon is győztek égszínkék szalagokkal elbűvölve a közönséget.
Vagy inkább zászlókkal. A korabeli szóhasználat nem alaptalanul emleget zászlót a később meghonosodott szalaggal szemben, hiszen a szer húsz centi széles és hat méter hosszú volt, valóban inkább emlékeztetett elnyújtott lobogóra, semmint szalagra. Nem kell hozzá mély képzelőerő, hogy beleéljük magunkat, milyen hatást váltott ki Melbourne-ben, amikor a mieink persze nem égszínkék, hanem forradalmi hevületben nemzeti színű szalagokkal vonultak fel a pódiumra. Még a közismert apró malőrt is a maguk javára fordították. Történt ugyanis, hogy Tass Olga szalagja elkallódott az olimpiai faluban – mi sem természetesebb, hogy egyesek szovjet ármánykodásra gyanakodtak –, márpedig a szabályok szerint egységes szerelésben lehetett csupán fellépni. Vali néni leleményesen, a történelmi hangulatot meglovagolva mászott ki a slamasztikából. A házigazdáktól szerzett egy szivárványszínű szalagot, a zsűrit pedig azzal szerelte le, a megkülönböztetett szer a magyar nép szabadság- és békevágyát szimbolizálja.
