Alexander Van der Bellen, ez az alpesi Joe Biden úgy akart bevonulni Ausztria történelmébe, hogy nem ad kormányalakítási megbízást az Osztrák Szabadságpártnak (FPÖ), amely pedig az első helyen végzett a szeptemberi választásokon. De az osztrák elnök végül kénytelen-kelletlen mégis megbízta Herbert Kicklt, az FPÖ vezetőjét. Hónapokkal előbb Van der Bellen még arról beszélt, csak olyan kormányhoz hajlandó a hozzájárulását adni, amely nem hagy kétséget olyasmiket illetően, mint a kisebbségvédelem, a médiaszabadság és az EU-tagság. Egy héttel ezelőtt viszont már szabadkozott, amikor ráfanyalodott az FPÖ-re: „Nem könnyen tettem meg ezt a lépést.”
Jelen állás szerint Kickl – Orbán Viktorral együtt a Patrióták Európáért új uniós pártcsoport alapítója – a második köztársaság első valóban jobboldali kancellárja lehet, ha megállapodik az Osztrák Néppárttal (ÖVP), az egyetlen parlamenti erővel, amely hajlandó vele együttműködni. Van der Bellent az késztette pálfordulásra, hogy zsákutcába futottak az ÖVP és a szociáldemokraták (SPÖ), valamint a liberálisok koalíciós egyeztetései. Karl Nehammer kancellárként és néppárti vezetőként is lemondott. Mindez a legjobb családokban is előfordul, nem ez az érdekes. Hanem az, hogyan is gondolkodik az osztrák elit a demokráciáról.
Szeptemberben 1,4 millió polgár adta le voksát az FPÖ-re, 166 ezer bécsit leszámítva mindannyian vidéken. De ezzel az eredménnyel sokan képtelenek megbarátkozni. Itt is érvényes a recept: ha a baloldal vagy a se hús, se hal ÖVP nyer, akkor győzött a demokrácia, ha a jobboldal, akkor veszélybe került.
Az ősszel már írtunk arról e hasábokon (Te csak nácizz, boldog Ausztria! 2024. október 7.), milyen következetlenségek jellemzik az FPÖ jó eredményét követő riadt, „náciellenes” baloldali tüntetéseket. Ezek most, hogy Kickl ráadásul kormányalakítási megbízást is kapott, felerősödtek: tízezrek vonulnak az utcára Bécsben és a vidéki nagyvárosokban. „Nagyik a jobboldal ellen!”, „Nemet a nácikra!”, „Megvédeni a demokráciát!” – ezek a jelszavaik.
Tiszteletlenség ez, nem is annyira az FPÖ-vel, hanem 1,4 millió honfitársukkal szemben. Mintha azt üzennék nekik: ti nem dönthettek a vezetőinkről, ti csak az ellenzékre szavazhattok! De a polgár persze polgár, nem köteles indokolni a véleményét, és az ellen tüntet, aki ellen akar. Van der Bellen – mint közjogi méltóság – finnyássága azonban más: láthatóan vannak szerinte a demokráciában egyenlők és egyenlőbbek. Mindeközben a bécsi elit tényezői folyamatosan kárognak, az ÖVP-t is pszichológiai nyomás alá helyezve, amiért hajlandó összeállni az FPÖ-vel. Paul Lendvai, a budapesti születésű publicista már a harmadik köztársaságba átcsattogó hullámvasutat vizionálja, de kollégái is hasonló szellemben huhognak a liberális Der Standard hasábjain. Ízelítőül két cím: „A szabad újságírás nélküli ország fenyegetése Kickl alatt”, „Az FPÖ idegenellenes tervei a népesség egyötödére jelentenek veszélyt”. A pálmát alighanem az osztrák közmédia (!) péntek esti – természetesen a szólásszabadság jegyében készülő – szatirikus műsora viszi el, amelyben az ÖVP-ról úgy beszéltek: a „gazdagok szajhájából most a jobboldal szajhájá válik”. Német nyelvterületen egyébként a jobboldal önmagában megbélyegző kifejezés. Talán még inkább, mint az ősi mesterség megnevezése.
Volt ez persze még így sem. Az ezredfordulón összeurópai botrány lett abból – főleg a francia vészharangok folyamatos kongatása mellett –, hogy a Jörg Haider vezette FPÖ bekerült a néppárti vezetésű bécsi kormányba. Ausztria akkor még viszonylag új uniós tag volt, és Párizsban például úgy gondolták, nem engedhetne meg bármit magának. (Két év múlva már a franciák is nagyot néztek, amikor a nemrég elhunyt nemzeti frontos Jean-Marie Le Pen bejutott az elnökválasztás második fordulójába.) Az FPÖ legutóbb 2019-ben volt Bécsben kormányon, amikor is láthatatlan dolgos kezek gondoskodtak az úgynevezett Ibiza-botrány kirobbanásáról, Heinz-Christian Strache szabadságpárti alkancellár, valamint a néppárti Sebastian Kurz kormánya megbuktatásáról.
A világsajtóban az új ausztriai helyzet bemutatásakor most elszörnyedve írnak arról, hogy az FPÖ-t 1955-ben volt nácik alapították. Fantasztikus észrevétel! Ám valami nagyon hiányzik belőle: a kontextus. 1945 után a nyugatnémet állam megteremtésekor – kis túlzással – lépni nem lehetett a volt náciktól.
Közülük a később kereszténydemokrata Kurt Georg Kiesinger egész a kancellárságig (1966–69) vitte, további huszonhárman pedig miniszterek lettek azokban a pártokban, amelyekre a fősodratú média a mai napig a „demokratikus” és az „európai” díszítő jelzőket aggatja. Adolf Hitler egykori pártjának 10 123 636-os számú tagkönyvesét – kissé kínos módon – Hans-Dietrich Genschernek hívták. Ő máig a legismertebb német külügyminiszter, Helmut Kohl egykori alkancellárja, a német újraegyesítés és a hidegháború lezárása egyik kulcsfigurája. Ausztriában hosszú évekig vitatták a pártonkívüli, de ÖVP-kötődésű Kurt Waldheim náci háborús bűnökben játszott szerepét, de az egykori ENSZ-főtitkár ezzel együtt hat éven át osztrák köztársasági elnök lehetett.
Az FPÖ (ezek a „nácik”, ugye) egyébként már 1983-tól részt vett Fred Sinowatz és Franz Vranitzky, e nagy demokraták és európaiak (hiszen szociáldemokraták) egymást követő kormányaiban. Csakhogy szerény, 4,98 százalékos választási eredménnyel, hatalomtechnikai játékszernél nem ért többet a pártjuk. Ám 1999-ben Haider – aki 1950-ben született, mielőtt még valaki számolgatni kezdene – már 27 százalékot szerzett. Kickl pedig (1968-as évjárat) tavaly 29-et, de ha most lenne a választás, 35-37-et is kapna a friss felmérések szerint. Karintiában – ahonnan Kickl származik, Haider pedig tartományfőnök volt – a Szabadságpárt csaknem negyven százalékot söpört be szeptemberben. Ha a megrögzött nácizók közül valakinek elkerülte volna a figyelmét, nyugati szomszédunk kilenc tartománya közül ötben jelenleg is kormányoz a Szabadságpárt. Burgenlandban – ahol e vasárnap egyébként választásokat tartanak – korábban a Bécsben oly kényes ízlésű SPÖ is koalícióra lépett velük. Kismartonban, úgy látszik, oda lett az elvtársak ébersége, homokszemek kerülhettek az antifasiszta egységfront gépezetébe. Stájerországban immár vezető erő az FPÖ: pár hete Mario Kunasek volt védelmi miniszter (született: 1976) személyében szabadságpárti politikus az új tartományfőnök. Megkérjük kedves olvasóinkat, ha Grazban járva náci hordákat látnak az utcán masírozni, küldjenek róla fotót szerkesztőségünkbe!
Az osztrákoknak az 1980-as évek végére abból lett elegük, hogy a gyakorlatilag kétpártrendszer vadhajtásaként az SPÖ és az ÖVP – amelyek összesen a szavazatok több mint kilencven százalékát is megszerezhették – az egész országot leosztotta egymás között. A mondás szerint vécés néni is akkor lehetett valaki Bécsben, ha a két nagy párt valamelyikének tagkönyve lapult a zsebében. Mostanra meg elsősorban a tömeges bevándorlást és annak ismert hátulütőit elégelte meg csaknem másfél millió osztrák.
Bécsben talán csak azért nem népszerűbb az FPÖ, mert az egykori császárváros lakóinak fele már migrációs hátterű. De a mostaninál jobb gazdaságpolitikát is sokan el tudnának képzelni.
Legyen a szabály egyszerű! Ha egy párt alkotmánysértő, tiltsák be! Ezt nemrég Görögországban meg is tették. Ausztriában 1988-ban betiltották az FPÖ-ről még az 1960-as években levált Nemzeti Demokrata Pártot. Ez a lehetőség továbbra is fennáll. Ha viszont egy párt választáson indulhat, az állami szervek képviselői – beleértve a közmédiát is – kezeljék egyenlően! A nácikártya-csomagban mégis cinkelt lapok bújnak meg. Ezeket akkor húzzák elő a nagy demokraták és európaiak, amikor az érdekükben áll. Magukról állítva így ki bizonyítványt arra vonatkozóan, mit is gondolnak a demokráciáról valójában, a lózungjaik mögé rejtve.
