Talán nem túlzás kijelenteni, hogy ami a német, francia és osztrák, kifejezetten fellengzős és kioktató hangnemet megütő baloldali politikai elit idei perspektíváját illeti, sok jóra idén sem számíthatnak. Érdekesség azonban, hogy a mostani kudarcos helyzetük nem elsősorban abból fakad, hogy Donald Trump amerikai elnök néhány napon belüli beiktatásától tartva már most a politikai bénultság jeleivel kénytelenek megküzdeni.
Hanem sokkal inkább abból, hogy az évek óta tartó felhatalmazás nélküli politika mostanra visszafordíthatatlan módon elkezdte felemészteni a demokráciának csúfolt rendszereiket, amely nyomán a népképviselet mint a kormányzás legfőbb célja szinte végleg megszűnt.
Fontos leszögezni, e lehangoló diagnózis nem valami elfogultságtól duzzadó rétegvélemény elterjedésének köszönhetően született, hanem azon rideg politikai történések alapján, amelyek láttán a német, a francia és az osztrák választópolgárok egyaránt súlyos demokráciadeficitről beszélnek, s amelyekből kifolyólag mindhárom országban szinte állandó jelleggel a legforróbb témák közt szerepel az adott ország kisebbségi kormányának törékeny állapota, a koalíciós tárgyalások összeomlása, a bizalmatlansági indítvány kérdése vagy ennek az összes folyamatnak az eredményeképpen bejelentett előre hozott választások sorsa.
Mindez ráadásul nem most kezdődött. Például Németország esetében számos politikai elemző hiába köti a jelenlegi kormányválságot és Olaf Scholz bukott szövetségi kancellár vesszőfutását a tavaly őszi koalíción belüli vitához. Ennek részeként – többnyire választói nyomás miatt – nézeteltérés alakult ki a háborúval összefüggő energiaár-robbanás okozta válság, valamint a német életeket követelő migráció kezelése kapcsán. A német közbeszéd már másfél évvel a baloldali koalíció felbomlása előtt az ország lélegeztetőgépen tartott jogállamisági helyzetéről, valamint a szövetségi szintű korrupciós ügyekről szólt.
Mint ismert, 2023 tavaszán egy választójogi reform részeként a szövetségi kormány úgy változtatta meg gyors tempóban az ország választási szabályait, hogy az valami kifürkészhetetlen oknál fogva épp az ellenzéki pártokat juttatta hátrányos helyzetbe. Ennek értelmében eltörölték az alapmandátum-kitételt, vagyis azt a szabályt, amely lehetővé tette, hogy a pártok akkor is parlamenti képviseletre tegyenek szert, ha három egyéni választókörzetben mandátumhoz jutottak.
Mondani sem kell, a németországi ellenzéki pártok nemcsak e radikális reformjavaslat logikáját tartották összeegyeztethetetlennek az alkotmánnyal, hanem az elfogadásának módját is, a feles többséggel való parlamenti áterőltetést is.
Ha pedig mindezek mellett számításba vesszük azokat az állami korrupcióval és annak megelőzésével kapcsolatban kiadott kiábrándító jelentéseket, egy egészen más, a jogállamisági keretekkel pusztán távoli kapcsolatot ápoló Németország belső működése tárul elénk. Ugyanis a transzparenciát vizsgáló, két évvel ezelőtti jelentések szerint több hivatalos ajánlás, valamint kötelezettségvállalás végrehajtásával mélységesen el volt maradva a német kormány. Példának okáért e hiányosságok listáját gazdagította a szövetségi kormány tagjait érintő különböző összeférhetetlenségi esetek nyilvánosságra hozatala; a jogalkotást befolyásoló lobbisták munkájának átláthatóbbá tétele – különösen az állami és a magánszektorban lévő személyi átfedések kapcsán –, valamint jelentős elégtelenségek sejlettek fel a szövetségi rendőrség tagjai által elkövetett bűncselekmények felderítése terén is.
E folyamatok láttán már egyetlen német választópolgárnak sem hathatott valódi meglepetésként az a hír, miszerint a szövetségi kormány már a legalapvetőbb kérdésekben sem képes a népképviselet látszatát fenntartani, amelynek folyományaként a Bundestag tavaly decemberben megvonta a bizalmat Olaf Scholz német kancellártól annak érdekében, hogy február végén új választásokat tarthassanak.
De úgy tűnik, a valódi felhatalmazás nélküli politikának Párizsban is meglett a következménye. Ugyanis a Brüsszel által a második legmegbízhatóbb politikai és gazdasági motorként emlegetett Franciaország kis túlzással, minden évben legalább egy miniszterelnököt elhasznál. Emmanuel Macron 2017-ben kezdődött elnöksége alatt összesen hat pozícióba segített kormányfőt számolhatunk, és nem tudjuk, hogy az elnök mandátumának végéig, 2027-ig ez a szám mennyi lesz.
Mint ismert, legutóbb tavaly decemberben – a német vezetői csőddel egy időben – Párizsban ismét zátonyra futott a demokrácia hajója, miután tarthatatlanná vált a kisebbségi kormányzásból fakadó politikai feszültség. A robbanás borítékolható volt, hiszen Franciaországot már tavaly nyáron is egy bukott kormány irányította ügyvezetői státusban, miután a nyári előre hozott választások eredményeként egyik párt sem tudott abszolút többséget szervezni maga köré a nemzetgyűlésben.
S bár ezt követően Macron tábora, a centristák, valamint a köztársaságiak alakíthattak szeptemberben kisebbségi kormányt, a másik két tömörülés, a választásokon egyébként az élen végző, de a kormányalakításból kimaradó baloldali pártok és a szuverenista jobboldali Nemzeti Tömörülés ellenzékben maradt. A decemberi események pedig épp ennek a helyzetnek a hatására robbantak ki: ez utóbbi két tömb egy bizalmatlansági indítványban megbuktatta azt a kisebbségi kormányt, amely a parlament megkerülésével akart egy igencsak komoly megszorításokat tartalmazó javaslatot áterőltetni.
Megjegyzendő, a francia progresszív politikában nem számít új keletűnek a népakarattal szemben való és a parlamentet megkerülő politizálás gyakorlata, ugyanis Macron korábban már több vitatott témában, a nyugdíjreformtól kezdve több költségvetési javaslaton át is ezt a stratégiát alkalmazta annak érdekében, hogy az akaratát mindenáron érvényesíthesse.
Ha valaki ezek után azt feltételezné, a francia establishment tagjainak végül sikerült levonniuk a megfelelő következtetéseket, nem is tévedhetne nagyobbat! Ugyanis a szinte bohózatba illő folyamatok lecsengése után a legújabb kormányfő, Francois Bayrou újfent kihagyta a legerősebb francia pártokat a kormányalakítást célzó tárgyalásokból.
Ám e turbulens események közepette hiba lenne a kezdetben Berlinhez és Párizshoz hasonló tüneteket produkáló, ám a jelenlegi fejlemények szerint némi reménységet és józanságot felmutató Ausztria példája felett szemet hunyni. Ha felidézzük, hogy Bécsben tavaly szeptemberben lábbal tiporták el a demokratikus népakaratot, miután hiába nyert az őszi választásokon a Herbert Kickl vezette szuverenista Osztrák Szabadságpárt, Alexander van der Bellen államfő a fősodratú politikai elvárásoknak megfelelve nem Kickl pártját bízta meg a kormányalakítással. Ahogyan az a korábban tárgyalt példák alapján könnyedén kikövetkeztethető, a koalíciós tárgyalások így három hónapnyi huzavona után össze is omlottak, amelynek folyományaként Van der Bellen végül kénytelen volt fejet hajtani a népakaratnak, és felkérni a győztes pártot a kormányalakításra.
Az említettek tükrében tehát helytállónak tűnik az a megállapítás, miszerint a korábbi évtizedekben a demokrácia, valamint a jogállamiság tekintetében hivatkozási pontként használt országok berendezkedése és politikai rendszere mára már olyan karrierpolitikusok játszótereivé váltak, akik a vezérelvükként nem a politika alapvetését, a népképviseletet vallják, hanem sokkal inkább a saját érdekköreiknek a feltétel nélküli kiszolgálását, mind gazdasági, mind politikai értelemben. Amennyiben egyes elemzők egy ezekkel ellentétes példa után szomjaznának Európában, a sorozatban és példátlanul nagy felhatalmazással rendelkező magyar kormány teljesítményének, illetve nép iránti elköteleződésének a tanulmányozása jó szívvel ajánlható nekik.
A szerző a Századvég Közéleti Tudásközpont Alapítvány vezető elemzője
