Talán nem túlzás kijelenteni, hogy ami a német, francia és osztrák, kifejezetten fellengzős és kioktató hangnemet megütő baloldali politikai elit idei perspektíváját illeti, sok jóra idén sem számíthatnak. Érdekesség azonban, hogy a mostani kudarcos helyzetük nem elsősorban abból fakad, hogy Donald Trump amerikai elnök néhány napon belüli beiktatásától tartva már most a politikai bénultság jeleivel kénytelenek megküzdeni.
Hanem sokkal inkább abból, hogy az évek óta tartó felhatalmazás nélküli politika mostanra visszafordíthatatlan módon elkezdte felemészteni a demokráciának csúfolt rendszereiket, amely nyomán a népképviselet mint a kormányzás legfőbb célja szinte végleg megszűnt.
Fontos leszögezni, e lehangoló diagnózis nem valami elfogultságtól duzzadó rétegvélemény elterjedésének köszönhetően született, hanem azon rideg politikai történések alapján, amelyek láttán a német, a francia és az osztrák választópolgárok egyaránt súlyos demokráciadeficitről beszélnek, s amelyekből kifolyólag mindhárom országban szinte állandó jelleggel a legforróbb témák közt szerepel az adott ország kisebbségi kormányának törékeny állapota, a koalíciós tárgyalások összeomlása, a bizalmatlansági indítvány kérdése vagy ennek az összes folyamatnak az eredményeképpen bejelentett előre hozott választások sorsa.
Mindez ráadásul nem most kezdődött. Például Németország esetében számos politikai elemző hiába köti a jelenlegi kormányválságot és Olaf Scholz bukott szövetségi kancellár vesszőfutását a tavaly őszi koalíción belüli vitához. Ennek részeként – többnyire választói nyomás miatt – nézeteltérés alakult ki a háborúval összefüggő energiaár-robbanás okozta válság, valamint a német életeket követelő migráció kezelése kapcsán. A német közbeszéd már másfél évvel a baloldali koalíció felbomlása előtt az ország lélegeztetőgépen tartott jogállamisági helyzetéről, valamint a szövetségi szintű korrupciós ügyekről szólt.
Mint ismert, 2023 tavaszán egy választójogi reform részeként a szövetségi kormány úgy változtatta meg gyors tempóban az ország választási szabályait, hogy az valami kifürkészhetetlen oknál fogva épp az ellenzéki pártokat juttatta hátrányos helyzetbe. Ennek értelmében eltörölték az alapmandátum-kitételt, vagyis azt a szabályt, amely lehetővé tette, hogy a pártok akkor is parlamenti képviseletre tegyenek szert, ha három egyéni választókörzetben mandátumhoz jutottak.
Mondani sem kell, a németországi ellenzéki pártok nemcsak e radikális reformjavaslat logikáját tartották összeegyeztethetetlennek az alkotmánnyal, hanem az elfogadásának módját is, a feles többséggel való parlamenti áterőltetést is.
Ha pedig mindezek mellett számításba vesszük azokat az állami korrupcióval és annak megelőzésével kapcsolatban kiadott kiábrándító jelentéseket, egy egészen más, a jogállamisági keretekkel pusztán távoli kapcsolatot ápoló Németország belső működése tárul elénk. Ugyanis a transzparenciát vizsgáló, két évvel ezelőtti jelentések szerint több hivatalos ajánlás, valamint kötelezettségvállalás végrehajtásával mélységesen el volt maradva a német kormány. Példának okáért e hiányosságok listáját gazdagította a szövetségi kormány tagjait érintő különböző összeférhetetlenségi esetek nyilvánosságra hozatala; a jogalkotást befolyásoló lobbisták munkájának átláthatóbbá tétele – különösen az állami és a magánszektorban lévő személyi átfedések kapcsán –, valamint jelentős elégtelenségek sejlettek fel a szövetségi rendőrség tagjai által elkövetett bűncselekmények felderítése terén is.
