E folyamatok láttán már egyetlen német választópolgárnak sem hathatott valódi meglepetésként az a hír, miszerint a szövetségi kormány már a legalapvetőbb kérdésekben sem képes a népképviselet látszatát fenntartani, amelynek folyományaként a Bundestag tavaly decemberben megvonta a bizalmat Olaf Scholz német kancellártól annak érdekében, hogy február végén új választásokat tarthassanak.

De úgy tűnik, a valódi felhatalmazás nélküli politikának Párizsban is meglett a következménye. Ugyanis a Brüsszel által a második legmegbízhatóbb politikai és gazdasági motorként emlegetett Franciaország kis túlzással, minden évben legalább egy miniszterelnököt elhasznál. Emmanuel Macron 2017-ben kezdődött elnöksége alatt összesen hat pozícióba segített kormányfőt számolhatunk, és nem tudjuk, hogy az elnök mandátumának végéig, 2027-ig ez a szám mennyi lesz.

Mint ismert, legutóbb tavaly decemberben – a német vezetői csőddel egy időben – Párizsban ismét zátonyra futott a demokrácia hajója, miután tarthatatlanná vált a kisebbségi kormányzásból fakadó politikai feszültség. A robbanás borítékolható volt, hiszen Franciaországot már tavaly nyáron is egy bukott kormány irányította ügyvezetői státusban, miután a nyári előre hozott választások eredményeként egyik párt sem tudott abszolút többséget szervezni maga köré a nemzetgyűlésben.

S bár ezt követően Macron tábora, a centristák, valamint a köztársaságiak alakíthattak szeptemberben kisebbségi kormányt, a másik két tömörülés, a választásokon egyébként az élen végző, de a kormányalakításból kimaradó baloldali pártok és a szuverenista jobboldali Nemzeti Tömörülés ellenzékben maradt. A decemberi események pedig épp ennek a helyzetnek a hatására robbantak ki: ez utóbbi két tömb egy bizalmatlansági indítványban megbuktatta azt a kisebbségi kormányt, amely a parlament megkerülésével akart egy igencsak komoly megszorításokat tartalmazó javaslatot áterőltetni.

Megjegyzendő, a francia progresszív politikában nem számít új keletűnek a népakarattal szemben való és a parlamentet megkerülő politizálás gyakorlata, ugyanis Macron korábban már több vitatott témában, a nyugdíjreformtól kezdve több költségvetési javaslaton át is ezt a stratégiát alkalmazta annak érdekében, hogy az akaratát mindenáron érvényesíthesse. 

Ám e turbulens események közepette hiba lenne a kezdetben Berlinhez és Párizshoz hasonló tüneteket produkáló, ám a jelenlegi fejlemények szerint némi reménységet és józanságot felmutató Ausztria példája felett szemet hunyni. Ha felidézzük, hogy Bécsben tavaly szeptemberben lábbal tiporták el a demokratikus népakaratot, miután hiába nyert az őszi választásokon a Herbert Kickl vezette szuverenista Osztrák Szabadságpárt, Alexander van der Bellen államfő a fősodratú politikai elvárásoknak megfelelve nem Kickl pártját bízta meg a kormányalakítással. Ahogyan az a korábban tárgyalt példák alapján könnyedén kikövetkeztethető, a koalíciós tárgyalások így három hónapnyi huzavona után össze is omlottak, amelynek folyományaként Van der Bellen végül kénytelen volt fejet hajtani a népakaratnak, és felkérni a győztes pártot a kormányalakításra.

Az említettek tükrében tehát helytállónak tűnik az a megállapítás, miszerint a korábbi évtizedekben a demokrácia, valamint a jogállamiság tekintetében hivatkozási pontként használt országok berendezkedése és politikai rendszere mára már olyan karrierpolitikusok játszótereivé váltak, akik a vezérelvükként nem a politika alapvetését, a népképviseletet vallják, hanem sokkal inkább a saját érdekköreiknek a feltétel nélküli kiszolgálását, mind gazdasági, mind politikai értelemben. Amennyiben egyes elemzők egy ezekkel ellentétes példa után szomjaznának Európában, a sorozatban és példátlanul nagy felhatalmazással rendelkező magyar kormány teljesítményének, illetve nép iránti elköteleződésének a tanulmányozása jó szívvel ajánlható nekik.

A szerző a Századvég Közéleti Tudásközpont Alapítvány vezető elemzője