„– El az útból, derék ellenlábasom!
– Emiatt a karcolás miatt?
– Karcolás? Lecsaptam a karodat!”
Emlékeznek a párbeszédre a Gyaloggalopp című filmből? A Monty Python társulat 1975-ös klasszikus vígjátékában akkor hangzik el, mikor Artúr király párbajozik a Fekete Lovaggal. Előbb levágja a karjait, majd mindkét lábát, de ellenfele még ekkor sem ismeri el a vereségét. „– Fut a gyáva! Gyere vissza, te féreg! Hadd bánjak el veled! Leharapom tőből mind a két lábad!” – acsarkodik a „legyőzhetetlen” Fekete Lovag… torzója.
Gáza sorsában semmi nevetnivaló nincsen. Mégis óhatatlanul a brit komédia szürreális jelenete jut olykor az eszembe, mikor a háború sújtotta övezetről olvasok. Néhány hete például kiderült, az izraeli hírszerzés tévesen állította, hogy még tavaly nyáron végeztek a Hamász egyik katonai parancsnokával. „Leleplezték az izraeli hazugságokat, életben van a halottnak hitt Huszein Fajjad!” – ünnepelt a terrorszervezet. Még egy videót is közzétettek róla – de még milyet! A parancsnok piszkos, civil ruhában jelentkezett be, szó szerint egy romhalmaz tetejéről, háta mögött földig bombázott épülettel. Persze civilek szoros gyűrűjében, nehogy egy izraeli mesterlövész vagy drón célkeresztjébe kerüljön. Azért csak úgy mennydörgött. „Ha az erősebb fél nem győz, akkor veszített. És ha a gyengébb fél nem veszít, akkor győzött. Allahnak hála, Izrael csak a köveknek ártott és némi vért ontott, de Gázát nem tudta megtörni!” – hangzott nyakatekert megfejtése. Éppen, mint a Fekete Lovagé.
Sajnos a példája korántsem egyedi. Az izraeli túszok szabadon engedését a Hamász nemcsak show-műsorrá alacsonyította, de rendre arra használja fel, hogy a kamerák kereszttüzében a világnak is üzenjen. „Mi vagyunk az áradás, mi vagyunk a jövő!” – írták például az egyik színpad mögé kifeszített molinóra. Előbbivel a 2023. október 7-i terrortámadás kódnevére, az „al-Aksza áradására”, utóbbival Donald Trump kitelepítést szorgalmazó gázai rendezési tervére utaltak. Egyébként még ezt sem sikerült megmosolyogtató hiba nélkül: a képen magasba emelt ökölre hat ujjat rajzolt a grafikus, az angol feliratot pedig – „we are” (mi vagyunk) helyett „war’s” (háború) – félrefordították.
Szájkaratéban világbajnok a Hezbollah is. A libanoni síita milícia vezérét, Haszán Naszrallahot Bejrútban likvidálták. Az izraeli hadsereg hetek alatt kisöpörte őket a határ menti övezetből. Új kormány alakult, ebből a politikai szárnyuk kiszorult. Még Bassár al-Aszad szíriai elnök is megbukott a szervezet összeomlása miatt. A Hezbollah egyik magas rangú tisztségviselője erre azt nyilatkozta: „Erősebbek vagyunk, mint valaha.”
Hosszan lehetne folytatni a sort. Akár értékelhetnénk a hangzatos kijelentéseket a rendíthetetlen kitartás vagy a bátorság jelképeként is – ha nem civilek háta mögé bújnának. Csakhogy a Hamász nyíltan és büszkén mások életével kufárkodik.
Egyrészt az izraeli túszokéval: legutóbb egy édesanyának és két kisgyermeknek – az elrablásakor kilenc hónapos Kfirnek és testvére, a négyéves Ariel Bibasnak – már csak a holtteste tért haza. Másrészt saját népével, elvégre, ahogyan a fent idézett parancsnok mondta, „csak egy kis kő és vér veszett oda”.
Legyinthetnénk, hogy ez csak „kommunikáció”, nyilván bolondok lennének beismerni a saját vereségüket. Csakhogy geopolitikai helyzetértékelésük, miszerint majd a szövetségeseik csatlakoznak harcukhoz, a nemzetközi népharag elsöpri Izraelt, teljes kudarcot vallott. Politikai vakságuk és Izraellel szembeni gyűlöletük miatt pedig teljes sebességgel rohannak a saját vesztükbe.
Henry Kissinger anekdotája arról, hogy kit kell felhívni, ha Európával akar beszélni, Gázára is igaz. Mégis kivel kell tárgyalóasztalhoz ülni, ha az övezet sorsáról akar egyeztetni? A Hamásszal? Azzal a Hamásszal, amelytől másfél évnyi pokol után annyira futja, hogy még több szenvedést ígér, legnagyobb eredménye pedig saját túlélése? Amely bármit és bárkit kész feláldozni egy megnyerhetetlen háborúért? A terrorszervezet egyik magas rangú vezetője nemrégiben – biztonságos katari szállodájából – leszögezte: szó sem lehet lefegyverzésről, a harcok után újra megerősödnek. Ezzel nemcsak egy újabb október hetedikével fenyeget, de azt is egyértelművé teszi: a Hamásszal nem lehet tárgyalni.
Hogy akkor meg lehet-e őket semmisíteni, már nehezebb kérdés. A terrorszervezet vezetését lefejezték, katonai arzenáljának jelentős részét elpusztították, kormányképességét jórészt felszámolták. Azt viszont a túszátadások során egyértelműen bizonyították, hogy még mindig képesek megszervezni magukat, és a kivonuló izraeliek helyére higanyként szivárognak vissza.
Donald Trump „közel-keleti riviéráról”, a gázai övezet amerikai irányításáról és a lakosság kitelepítéséről szóló tervét lehet szeretni vagy nem szeretni. Ami azt illeti, a nemzetközi közösség jelentős része, beleértve az arab világot és magukat a palesztinokat, irtóznak és kategorikusan elzárkóztak tőle.
Egy azonban bizonyos: az amerikai elnök egy nyilatkozattal elérte, hogy végre megpróbálnak megoldást találni a megoldhatatlannak tűnő problémára.
A gázai kérdést eddig úgy dobálták, mint a forró krumplit. Mindenki azt találgatta, mi lesz az övezet sorsa a háború után, és mindenki egyetértett, hogy fogalma sincs. Most Szaúd-Arábián, Egyiptomon és Jordánián át hirtelen mindenki veszettül dolgozik azon, hogy elfogadható alternatívát ötöljenek ki.
„Új seriff érkezett a városba” – üzente J. D. Vance amerikai alelnök a müncheni biztonságpolitikai konferencián. Figyelmeztetés ez a Hamásznak is: Gázában is rendet fognak tenni.
A szerző az Oeconomus Gazdaságkutató Alapítvány vezető elemzője
