Őszintén szólva az utóbbi időben már én is elbizonytalanodtam.
Pedig amikor körülbelül tizenöt évvel ezelőtt olvastam George Friedman 2009-ben megjelent, azóta magyarul is kiadott sikerkönyvét, A következő 100 évet, akkor még magával ragadott az optimizmusa. Bár a könyv – különösen a második fele – kissé csillagok háborújás vagy még inkább csillagközi rombolós érzetet kelt, mintha egy csihi-puhi, űrhajós-robbantgatós sci-fiben lennénk, összességében egy nagyon gondolatébresztő olvasmány.
Friedman szerint – az akkoriban már elterjedt, divatos pesszimizmus és öndegradálás ellenére – az Egyesült Államok előtt nemhogy nagyon fényes jövő áll, hanem „the best is yet to come”, azaz a java még hátravan; még a korábbihoz képest is meghatározóbb világhatalom lesz, az addigiakat is meghaladó fejlődéssel, prosperitással.
A könyvet, ne feledjük, a 2000-es évek elején írta Friedman, és bár számos geopolitikai folyamatot jól látott, a jóslatai nagyon nem váltak be. Hála istennek – tegyük hozzá. Merthogy új hidegháborút jósolt az USA és Oroszország között, a 2010 és 2020 közti időszakban; talán ez az egy, ami történetesen nagyjából megvalósult, de később, 2022-től kezdődően. Az orosz állam viszont nem omlott össze, sem a kínai nem robbant szét, mint ahogy Japán sem fogott erőteljes fegyverkezésbe, nem vált újra katonai nagyhatalommá és pláne nem szerzett meg kínai területeket.
Törökország és Lengyelország (utóbbival együtt egész Kelet-Európa) megerősödését részben jól látta előre, de egyik sem Oroszország rovására tudta bővíteni a hegemóniáját. Sőt Törökország egyre jobb viszonyt ápol az utóbbival. Friedman talán legnagyobb tévedése azonban a Nyugat (azon belül elsősorban az USA) és az iszlám fundamentalizmus közötti konfliktus lecsillapodása. Kétségtelen, hogy szeptember 11. típusú terrorcselekmény azóta nem történt, és a vallási fanatikus terroristák vadászterepe elsősorban Európára tevődött át, de ez nem annyira annak köszönhető, hogy „elengedték” volna Amerikát, hanem hogy
Európa annyira meggyengült, könnyű célponttá vált, olyan végzetesen messzire ment az önfeladásban, hogy a különböző fundamentalista-terrorista szerveződéseknek – egyelőre – érdemesebb errefelé garázdálkodnia. Nyugat-Európa ilyen fokú hanyatlása egyáltalán nem szerepelt Friedman víziójában.
Amikor Friedman leírta gondolatait, még állt az úgynevezett unipoláris világrend, ahol az Egyesült Államok volt az egyedüli és megkérdőjelezhetetlen világhatalom. A radikális iszlám visszaszorulását és Kína további fejlődését – így a fő ellenfeleket – illetően óriásit tévedett, de azt jól látta, hogy valakik ezt a státust nem fogják jó szemmel nézni, és szívesen változtatnának rajta. Főleg ha ez a világhatalom egyszerre mutat nagyfokú arroganciát kifelé, ugyanakkor a belső kohéziója láthatóan esik szét, és egyre sebezhetőbbé válik.
Az elmúlt négy évben csúcsra járatott és már az állam működésében is egyre meghatározóbb szerepet játszó neomarxista ideológiák, az identitáspolitika, a gendermozgalom, a woke-izmus robogó vonatként repítette az Egyesült Államokat az összeomlás felé, magával rángatva az amúgy is egyre inkább identitását vesztett Európát is.
A kommunizmus rossz emlékeit idéző, ma gúnyosan használt hanyatló Nyugat kifejezés az utóbbi időben már nem is volt annyira gúnyos. Egyre inkább valósággá vált. Még akkor is, ha sokan ezt nem akarták, nem voltak hajlandók tudomásul venni. Akár naivitásból, akár azért, mert azoknak a politikai erőknek a zsoldjában álltak, amelyek ezt a hanyatlást előidézték és/vagy profitáltak belőle. Mert ne feledjük: a káosszal valaki mindig jól jár. Egyrészt pénzt lehet keresni vele, másrészt egyre nagyobb hatalomra lehet szert tenni. A káoszban megmentőként lehet fellépni, a stabilitás, a biztonság érzetét kínálva, és ilyenkor a lakosság sokkal inkább hajlandó alárendelni magát, feladni a szabadságjogait azért, hogy végre biztonságban élhessen.
A globalista elit, WEF-estől, IMF-estől, WHO-stól, de már az egész brüsszeli bürokráciát is bekebelezve, pontosan ezt a tervet próbálja végrehajtani: olyan mértékű társadalmi konfliktusokat gerjeszteni különböző etnikumok, szexuális orientációk, bennszülöttek és bevándorlók között, amelyek zavargásokhoz, összecsapásokhoz, gazdasági válságokhoz, a mindennapi élet egyre nehezebbé válásához vezetnek.
És ezekre a (a saját maguk által gerjesztett) problémákra – plusz a szintén általuk irányított klímapánikra – válaszul aztán könnyen hozhatnak olyan intézkedéseket, amelyek bebiztosítják, növelik az ő hatalmukat, és jelentősen korlátozzák az állampolgárok szabadságát. A 15 perces okosvárosokkal, a digitális pénzzel, a biometrikus azonosítókkal, a cenzúrával, a „hamis információk elleni küzdelemmel” stb.
Ezek nem összeesküvés-elméletek vagy disztópikus lázálmok; ezekről a témákról nyíltan beszélnek nemcsak Davosban, de javaslatok születnek az Európai Parlamentben és/vagy az Európai Bizottságban is. És
nagyon nagy kérdés, hogy a kétségtelenül megerősödött, de a progresszív-globalista gépezet túlerejével szemben továbbra is küzdő európai patrióták képesek lesznek-e Dávidként legyőzni Góliátot. Mert miközben a nemzetállamok teljes felszámolására törekvő globalistákkal küzdünk, addig a különböző országok egészséges nemzeti gondolkodású erőinek a saját, nem minden esetben egyértelműen konvergáló érdekeiket is össze kell hangolniuk.
Az Egyesült Államok ilyen szempontból egyértelműen jobb helyzetben van. Mert ott az ellenséggel szemben van egységes nemzeti gondolkodás, ami óriási erőt jelent. Pedig (ahogy említettem az első mondatban) egy ideje már én is elbizonytalanodtam. Tényleg úgy nézett ki, hogy a woke-baloldal letarolta Amerikát (nemcsak az USA-t, de párhuzamosan Kanadát is), és az ideológiai térhódítás mellett a politikában is a totalitárius rendszerekre jellemző koncepciós pereket, nyomásgyakorlást, megfélemlítést, ellehetetlenítést alkalmazva, egyre inkább bebetonozzák magukat a hatalomba. És ezzel párhuzamosan tönkre is teszik a gazdaságot, polgárháborús állapotot idéznek elő, felszámolják azt az alkotmányos köztársaságot, ami minden gyerekbetegsége ellenére 250 éve példa értékű az egész szabad, nyugati világ számára. Donald Trump első elnöksége némi reményt adott, de 2020-ban a Birodalom visszavágott, és úgy tűnt, tényleg jönnek a sötét idők.
Ám a Demokrata Párt radikalizálódása, szélsőbalra tolódása következtében nemcsak „a Jedi tért vissza”, de felébredt számos, alapvetően különböző ideológiai beállítottságú, ám a józan eszét el nem vesztett ember is. Létrejött egy nagyon széles társadalmi összefogás, folyamatosan kiépülőben van egyfajta „nemzeti együttműködési rendszer” az USA-ban is. Egy hajóban evez Robert F. Kennedy Jr., Elon Musk, Joe Rogan, Michael Shellenberger, Eric Weinstein, Russell Brand, Matt Schlapp, Tulsi Gabbard, Rudy Giuliani, Tucker Carlson és még sokan mások… és mindegyiküket képes – remélhetőleg hosszabb távon is – egy irányban tartani Donald Trump. Amit Magyarországon kicsiben (és egyre nagyobb léptékben Európában is) megvalósított Orbán Viktor, azt a zászlót a világ vezető nagyhatalmában Donald Trump tartja.
És az, hogy
az inga vissza tudott lendülni, hogy a baloldal totalitárius törekvéseit sikerült megállítani, hogy Trump egyáltalán eljuthatott az elnökségig, az – ha mélyebbre nézünk – azt mutatja, hogy az Egyesült Államok politikai rendszere, hála az alapító atyák vizionárius zsenialitásának, valóban képes az önkorrekcióra, akár a nagyobb hullámokkal, megrázkódtatásokkal szembeni ellenállásra is.
Megboldogult Gerő András professzor beszélt (többek között) annak idején a Politikai hobbista plusz egyik adásában is erről az önkorrekciós képességről. A Biden-kormány kártékony ténykedését, az egész nyugati világot magával rántó, egyszerre őrült ámokfutását és tudatos rombolását, és az ezzel szembeni ellenállás látszólagos hiábavalóságát látva megkérdőjeleztem András vélekedését és az USA-nak ezt a képességét. Ezúton is igazat kell adnom neki, Isten nyugosztalja őt, mi pedig posztumusz ismerjük el kiváló politikai éleslátását. Az Egyesült Államok politikai rendszere, a szuverenitásukat számos szempontból őrző államokból álló alkotmányos köztársaság képes volt kitermelni az ellenanyagot, az immunválaszt. Ezt részben Donald Trumpnak hívják; nyilván az ő személyes szerepe kulcsfontosságú. De hasonlóan fontos az is, hogy az intézményrendszer képes volt összehozni és becsatornázni a különböző embereket, gondolatokat, törekvéseket, ellensúlyozni a médián keresztüli hatalmi befolyást, és a választás során érvényesíteni az amerikai emberek valódi akaratát.
Nem vitás, hogy komoly szellemi harc zajlik, és Isten szerepet játszott abban, hogy sikerült legyőzni a – merjük bátran néven nevezni – gonosz erőket.
Isten nagyon ritkán közvetlenül is közbeavatkozik (lásd a Trump elleni sikertelen merénylet) a világ folyásába, de alapvetően szabad akaratot adott, és a tervének végrehajtását hús-vér emberekre bízza. Az Egyesült Államok létrehozói, bár nyilván mindannyian számos hibával rendelkező, gyarló emberek voltak, de isteni küldetést teljesítettek.
Csakúgy, mint számos későbbi utóduk, Abraham Lincolntól Ronald Reaganen át Donald Trumpig. Ezt az isteni küldetést nem vallási szereplőként, nem az egyház kereteiben belül, hanem a politika szekularizált világában teljesítették, megteremtve egy olyan államot, ahol ugyan – épp az alkotmányban biztosított szabadságnak köszönhetően – szárba tudnak szökkenni akár kártékony ideológiák, ordas eszmék is, ugyanakkor a rendszer képes ezekre a megfelelő választ is adni.
Tényleg van okunk tisztelni és csodálni az amerikai politikai rendszert. Már csak Európát kell megmenteni, ez a következő küzdelem. De ez már egy következő cikk témája kell hogy legyen.
