Őszintén szólva az utóbbi időben már én is elbizonytalanodtam.
Pedig amikor körülbelül tizenöt évvel ezelőtt olvastam George Friedman 2009-ben megjelent, azóta magyarul is kiadott sikerkönyvét, A következő 100 évet, akkor még magával ragadott az optimizmusa. Bár a könyv – különösen a második fele – kissé csillagok háborújás vagy még inkább csillagközi rombolós érzetet kelt, mintha egy csihi-puhi, űrhajós-robbantgatós sci-fiben lennénk, összességében egy nagyon gondolatébresztő olvasmány.
Friedman szerint – az akkoriban már elterjedt, divatos pesszimizmus és öndegradálás ellenére – az Egyesült Államok előtt nemhogy nagyon fényes jövő áll, hanem „the best is yet to come”, azaz a java még hátravan; még a korábbihoz képest is meghatározóbb világhatalom lesz, az addigiakat is meghaladó fejlődéssel, prosperitással.
A könyvet, ne feledjük, a 2000-es évek elején írta Friedman, és bár számos geopolitikai folyamatot jól látott, a jóslatai nagyon nem váltak be. Hála istennek – tegyük hozzá. Merthogy új hidegháborút jósolt az USA és Oroszország között, a 2010 és 2020 közti időszakban; talán ez az egy, ami történetesen nagyjából megvalósult, de később, 2022-től kezdődően. Az orosz állam viszont nem omlott össze, sem a kínai nem robbant szét, mint ahogy Japán sem fogott erőteljes fegyverkezésbe, nem vált újra katonai nagyhatalommá és pláne nem szerzett meg kínai területeket.
Törökország és Lengyelország (utóbbival együtt egész Kelet-Európa) megerősödését részben jól látta előre, de egyik sem Oroszország rovására tudta bővíteni a hegemóniáját. Sőt Törökország egyre jobb viszonyt ápol az utóbbival. Friedman talán legnagyobb tévedése azonban a Nyugat (azon belül elsősorban az USA) és az iszlám fundamentalizmus közötti konfliktus lecsillapodása. Kétségtelen, hogy szeptember 11. típusú terrorcselekmény azóta nem történt, és a vallási fanatikus terroristák vadászterepe elsősorban Európára tevődött át, de ez nem annyira annak köszönhető, hogy „elengedték” volna Amerikát, hanem hogy
Európa annyira meggyengült, könnyű célponttá vált, olyan végzetesen messzire ment az önfeladásban, hogy a különböző fundamentalista-terrorista szerveződéseknek – egyelőre – érdemesebb errefelé garázdálkodnia. Nyugat-Európa ilyen fokú hanyatlása egyáltalán nem szerepelt Friedman víziójában.
Amikor Friedman leírta gondolatait, még állt az úgynevezett unipoláris világrend, ahol az Egyesült Államok volt az egyedüli és megkérdőjelezhetetlen világhatalom. A radikális iszlám visszaszorulását és Kína további fejlődését – így a fő ellenfeleket – illetően óriásit tévedett, de azt jól látta, hogy valakik ezt a státust nem fogják jó szemmel nézni, és szívesen változtatnának rajta. Főleg ha ez a világhatalom egyszerre mutat nagyfokú arroganciát kifelé, ugyanakkor a belső kohéziója láthatóan esik szét, és egyre sebezhetőbbé válik.
Az elmúlt négy évben csúcsra járatott és már az állam működésében is egyre meghatározóbb szerepet játszó neomarxista ideológiák, az identitáspolitika, a gendermozgalom, a woke-izmus robogó vonatként repítette az Egyesült Államokat az összeomlás felé, magával rángatva az amúgy is egyre inkább identitását vesztett Európát is.
A kommunizmus rossz emlékeit idéző, ma gúnyosan használt hanyatló Nyugat kifejezés az utóbbi időben már nem is volt annyira gúnyos. Egyre inkább valósággá vált. Még akkor is, ha sokan ezt nem akarták, nem voltak hajlandók tudomásul venni. Akár naivitásból, akár azért, mert azoknak a politikai erőknek a zsoldjában álltak, amelyek ezt a hanyatlást előidézték és/vagy profitáltak belőle. Mert ne feledjük: a káosszal valaki mindig jól jár. Egyrészt pénzt lehet keresni vele, másrészt egyre nagyobb hatalomra lehet szert tenni. A káoszban megmentőként lehet fellépni, a stabilitás, a biztonság érzetét kínálva, és ilyenkor a lakosság sokkal inkább hajlandó alárendelni magát, feladni a szabadságjogait azért, hogy végre biztonságban élhessen.
A globalista elit, WEF-estől, IMF-estől, WHO-stól, de már az egész brüsszeli bürokráciát is bekebelezve, pontosan ezt a tervet próbálja végrehajtani: olyan mértékű társadalmi konfliktusokat gerjeszteni különböző etnikumok, szexuális orientációk, bennszülöttek és bevándorlók között, amelyek zavargásokhoz, összecsapásokhoz, gazdasági válságokhoz, a mindennapi élet egyre nehezebbé válásához vezetnek.
És ezekre a (a saját maguk által gerjesztett) problémákra – plusz a szintén általuk irányított klímapánikra – válaszul aztán könnyen hozhatnak olyan intézkedéseket, amelyek bebiztosítják, növelik az ő hatalmukat, és jelentősen korlátozzák az állampolgárok szabadságát. A 15 perces okosvárosokkal, a digitális pénzzel, a biometrikus azonosítókkal, a cenzúrával, a „hamis információk elleni küzdelemmel” stb.
