A román nemzeti ébredés a magyarság ellenében zajlott le, sajátos módon úgy, hogy ehhez a magyarok nemcsak közvetetten, hanem közvetlenül is hozzájárultak, az erdélyi román oktatás és vallásgyakorlás támogatásával. Nem véletlen, hogy a magyarellenesség a román közélet szerves része mindmáig, ami nemcsak a történelmi meghatározottságnak köszönhető, hanem az elit cinikus manipulációinak is.
Látni kell ugyanakkor azt is, hogy a román politikai elit meghatározó részének nacionalizmusa megmarad a szimbolikus síkon: minél szélesebb trikolór viselését kell kötelező jelleggel előírni a polgármestereknek, hadd érezze magát megalázva minden magyar elöljáró, aki színmagyar településnek a vezetője, kötelezővé kell tenni, hogy minden városban legyen a semmit el nem döntő dátumról, 1918. december elsejéről elnevezett utca, hadat kell viselni a magyar szimbólumok, legfőképp a magyar és a székely zászló ellen, a piros-sárga-kéket meg ki kell tűzni mindenhová, ahová csak lehet, különös tekintettel az oktatási intézményekre, hadd érezze magát kényelmetlenül minden Stockholm-szindrómában még nem szenvedő magyar diák, aki belép reggel az iskolába.
És persze
konszenzus van a többsíkú tudatos magyarellenes politika kérdéseiben, legyen szó az önálló állami magyar egyetem létrehozásának megakadályozásáról vagy az igazságszolgáltatás represszív, etnodiszkriminatív eszközként való használatáról. Viszont ha megnézzük a politika tartalmát, a román vezető réteg viszonyulását a globalizálódáshoz, láthatjuk, hogy a román nacionalizmus kong az ürességtől, az elit képtelen a tudatos nemzetépítésre, a kisközösségek erősítésére, kiszolgálja teljes mértékben a globalista akaratot.
Leginkább önmagával van elfoglalva, politikájának vektorát Brüsszel és a „birodalmi Amerika” határozza meg, ahogy a lényeglátó elemzők nevezik a háttérhatalom bábjaként működő demokrata párti vezetést, illetve gazdasági és kulturális csatolt részeit.
Călin Georgescuval megjelent a román közéletben egy olyan figura, aki – megőrizve a szimbolikus politizálás eszközeit, sőt komolyan gondolva a pánromán eszméket – mindezzel szembemegy. Nyíltan kimondja, hogy nem kell mindenben kiszolgálni a NATO-t és az Európai Uniót, hogy szembe kell szegülni a hagyományos értékeket felszámolni törekvő kozmopolita-nihilista propagandával s az LMBTQXYZ-őrülettel.
Teszi ezt olyan sallangmentes, mesterkéltség nélküli hangnemben, amire tömegek rezonálnak.
Georgescunak azt róják fel leggyakrabban, hogy elismeréssel emlegette a Vasgárdát és Antonescu marsallt, továbbá, hogy hazafinak nevezte Putyint. Viszont a történelmi kérdések nem foglalkoztatják különösebben a román választókat, hiba lenne azt hinni, hogy a jelölt követői mind Vasgárda-szimpatizánsok lennének. Őket az érdekli, hogy a mai kor kihívásaira milyen válaszokat adnak az elnökjelöltek. Georgescunak a „víz–élelem–energia” hármasára épített programja – kiegészítve az egész posztkommunista elit kritikájával, a keresztény és nemzeti értékek központba állításával – nem véletlenül népszerű. A felmerülő kérdésekre adott válaszai egyszerűek, tetszetősek, közérthetőek és egybeesnek a választók jelentős részének értékelveivel.
Felmerül gyakran vele szemben az a vád is, hogy összeesküvés-hívő. Ezzel végképp nem lehet értelmes ember előtt bárkit is hitelteleníteni. Részben mert elképesztő naivitás kell ahhoz, hogy elhiggyük, a világot a politikai színpadon mindenki számára látható események, kormányhatározatok és parlamenti döntések irányítják elsősorban, és nem háttérbeli egyezségek. Másrészt ami tegnap összeesküvés-elmélet volt, ma valóság, holnap pedig már történelem.
A korábbi washingtoni vezetés és a brüsszeliták nótáját fújó román elit válaszát a Georgescu-jelenségre megismerhettük már tavaly: egyszerűen eltörölték nevetséges okokra, „orosz beavatkozásra” hivatkozva – az alkotmánybíróság segítségével – az elnökválasztás első fordulójának eredményét, amivel egyébként csak növelték a politikus népszerűségét.
Láttunk már ilyet, a választópolgárt irritálja, ha semmibe veszik.
Tény, hogy Diana Șoșoacăt is hasonló indokokkal zárták ki a versenyből a tavalyi megméretés előtt, arra hivatkozva, hogy antiszemita, nyugatellenes és oroszbarát kijelentései fenyegetést jelentenek a demokráciára, s ettől nem ugrott egekbe a népszerűsége. De egyrészt az a startpisztoly eldördülése előtt történt, másrészt viszont ez a nő egy olyan jelenség, hogy őt hallgatva még a román nacionalizmust érthető okokból nem szívlelő, nemzetben gondolkodó magyar ember is inkább érez szekunder szégyent, mint kárörömöt afelett, hogy micsoda figurái vannak annak a nációnak, mely Erdélyt bő száz éve megkaparintotta és azóta is nyomorgatja.
Megvan annak a pikantériája, hogy
a minap leköszönt elnök, a virtigli globalista Klaus Johannis utolsó döntéseinek egyike volt, hogy kitüntette az alkotmánybíróság elnökét és a testület két tagját a Románia Csillaga érdemrend lovagi fokozatának odaítélésével,
„az alkotmánybíráskodás terén tanúsított hozzáértésük és szakmaiságuk, az alaptörvény és az alkotmányos értékek fennhatóságának szavatolása, valamint a román állam demokratikus pályán tartásának érdekében végzett tevékenységük elismeréseként”.
Az indoklás akár igaz is lehet, a korábban az RMDSZ parlamenti képviselőjeként tevékenykedő Varga Attila esetében különösen, akinek szakmai hozzáértése a szervezeten belüli ellenfelek tiszteletét is kivívta – mégis valahogy az a pillanat jut az ember eszébe, amikor Demszky Gábor tüntette ki Gergényi Pétert a 2006-os rendőrterrort követően. Az alkotmánybíróság végezte el a mocskos munkát, s bizony megeshet, hogy további feladat is vár rá, amennyiben úgy döntenek a kulisszák mögötti politikai boszorkánykonyhában, hogy nem engedik indulni Georgescut a megismételt elnökválasztáson. Ezzel a machiavellista forgatókönyvvel kapcsolatban még az erdélyi magyar közélet szereplőinek is megoszlik a véleménye.
Pataky István, a Maszol.ro portál főszerkesztő-helyettese például úgy nyilatkozott, hogy az alkotmánybíróság tekintélye a demokrácia szemszögéből már úgyis csorbult, nem etikus, de hasznos, ha nem engedik indulni a közvélemény-kutatások esélyesét a májusi elnökválasztáson. Kelemen Hunor, az RMDSZ elnöke viszont úgy véli, hogy „Georgescut szavazópecséttel a kézben kell legyőzni, nem más eszközökkel”.
Hogy milyen indokkal tennék, mikor az orosz beavatkozás azóta sem nyert bizonyítást, sőt amint azt megtudhattuk Vlagyimir Lipajev bukaresti orosz nagykövettől, a román diplomácia még magyarázatot sem kért az orosz féltől az ügyben? Mit számít? Ürügy lehet például az, hogy Georgescu nulla kampányköltséget vallott be, miközben kampánya dokumentálhatóan igen komoly összegekbe került.
Lipajev szerint az orosz–román viszonyt nem az elnök személye fogja eldönteni, hanem az, amit „Brüsszel és Washington diktál”. Lehet, hogy egyelőre orosz perspektívából így néz ki a helyzet, de Bukarestből nézve nem: Washington Trump beiktatása óta egészen más politikát diktál, mint Brüsszel.
Nagy kérdés, hogy ezúttal hova áll Románia? Könnyű lenne azt feltételezni, hogy Georgescu sorsa pedig azon múlik, hogy a román mélyállam e kérdésben miként dönt. De egy átálláshoz nem kell feltétlenül új ember, azt le tudja vezényelni a jelenlegi politikai garnitúra is.
Jósolni mindig kockázatos, de a legvalószínűbb forgatókönyvnek az látszik, hogy megakadályozzák Georgescu indulását, amiből lesz némi felzúdulás, ami idővel elcsendesedik, az elnöki posztot betölti a mainstream valamelyik politikusa, a román vezetés pedig megpróbál egyensúlyozni Washington és Brüsszel között, anélkül, hogy odaálljon bármelyik fél mellé.
