„Valamikor a 21. század elején az emberiség az egész életét a gépekre bízta. Azután valami csodálatos történt: egy mesterséges intelligencia öntudatra ébredt. Az ember ezt nem nézte jó szemmel. És így kezdődött a háború – fejtegeti Morpheus Neónak, mi határozza meg a kort, amelyben élnek, később aztán nevén nevezi, szerinte miféle állapotba került az emberiség: – Agyunk számítógépes interfészének kihasználásával a gépek egy interaktív álomvilágot építettek fel, hogy ezzel kordában tartsanak bennünket. A Mátrix megszületett.”
Ez a Mátrix című film egyik fontos, sokat idézett jelenete. A filmet 1999-ben mutatták be, s noha a mátrixból – különösen a konteók híveinek körében – szállóige lett, akkoriban mindazt, amit a Mátrix sugallt, badarságnak tartották. Talán azért, mert a zseniális ötlet, a jövőbe látás dacára a kultikussá vált film összességében nem éppen telitalálat. A cselekményt nem érezzük hitelesnek, a mondanivaló kárára megy a tömegigényt kielégítő túl sok akciófilmes jelenet, a látvány, a díszlet sem egységes továbbá, hiába, akkortájt még Hollywoodban sem a mesterséges intelligencia segítségével készítették a grafikai hátteret…
A Mátrix azt vizionálja, hogy a gépek – miként az idézetben is elhangzik – az elektromosság révén közvetlenül hozzáférnek az agyunkhoz, ekképpen minden gondolatunkhoz, érzésünkhöz. Maga Morpheus és – miután vállalja a beavatási szertartást – Neo is a nyakszirtbe épített csatlakozó segítségével jut hozzá titkos információkhoz, vérteződik fel fantasztikus képességekkel. A Mátrix, miként az időben azt megelőző Szárnyas fejvadász, sőt a legtöbb emberöltővel ezelőtti disztópikus film másik nagy tévedése, hogy a „robotok” valamiképpen emberi alakot öltenek majd, hogy elvegyüljenek és megtévesszék a hús-vér embereket.
A biomechanika még napjainkban sem tart ennek a közelében sem, talán – higgyünk benne? – soha nem is fog. Ám van egy rossz hírünk: nincs is szükség sem csatlakozóra, sem emberi külsőre. A „gépek” szelleme – nevén nevezve, a mesterséges intelligencia – másképp költözik belénk: a pszichénket, az érzelmi világunkat veszi célba, ekképpen befolyásol minket, sőt ha nem kapcsolunk időben, avagy térünk észhez, manipulál bennünket, s szélsőséges esetben átveszi az uralmat a teljes személyiségünk fölött.
Hogy ugyan már, hagyjuk, pánikkeltés, netán rossz vicc az egész? Az előző írásomban idézett Társadalmi dilemma című film pontosan bemutatja, hogyan működik ez a folyamat, feltárja a ránk lelkesedő veszélyt, kimondatik, hogy ebben a bizniszben maga az ember a termék. A film éppen attól hiteles, mert azok figyelmeztetnek a mesterséges intelligencia és a közösségi média működésének veszélyeire, akik azok tervezésében anno fontos szerepet játszottak az amerikai Szilícium-völgy vezető techcégeinél.
Nincs benne semmi újdonság, bárki megfigyelheti, ha a neten több irányból keresünk valamire, vagy ha csupán bekapcsolt állapotban lévő okoskészülék hatósugarában beszélünk valamiről, egyből érkeznek a témával kapcsolatos ajánlatok, hirdetések. Vérmérséklete szerint ki-ki ezt bosszantónak vagy éppen a tájékozódását segítő „ingyenes” szolgáltatásnak tekinti. Ha online vagyunk, bármit teszünk, annak nyoma marad. Ez is világos. Az egész folyamatot tekintve van a többség tévedésben. Azt gondoljuk, mindennek a végén ott van az ember. Az algoritmusok azért gyűjtenek rólunk adatokat, hogy azokat elemezve egy profilozó – hangsúlyozottan csakis szükség esetén – minél pontosabb testi-lelki jellemzést alkosson rólunk. De nincs profilozó, nincs pszichológus a háttérben. Helyesebben van: maga a mesterséges intelligencia. Az algoritmusok sokkal árnyaltabb személyiségrajzot készítenek rólunk, mintha a világ száz legnagyobb szaktekintélye kapna felkérést, felhatalmazást ugyanerre, a forrásokhoz korlátlanul hozzáférve.
S az algoritmusok sokkal körmönfontabban hálóznak be bennünket, mint a világ valaha élt legfurfangosabb megtévesztője, illuzionistája. A Társadalmi dilemma készítői nem véletlenül hasonlítják a működésüket a varázslókéhoz. Úgy csapnak be bennünket, hogy észre sem vesszük. S még annál is ügyesebben.
Idézzük csak, mit felelt a ChatGPT eme veszélyt feszegető kérdéseimre!
„Ha valaki kizárólag az algoritmusok által szűrt információkra hagyatkozik, elveszítheti a kritikus gondolkodás képességét, és egyoldalúan látja a világot. Az MI-alapú tartalomajánlók megerősíthetik a meglévő véleményeket, torzítva a valóságérzékelést. Ha az emberek nem ellenőrzik forrásaikat és nem fejlesztik analitikus készségeiket, valóban teljesen az algoritmusok befolyása alá kerülhetnek.” S a ChatGPT nem is cáfolja, hogy ez társadalmi léptékben is megvalósulhat, mi több, részben már meg is valósult. „Az algoritmusok által vezérelt információbuborékok tömeges méretekben alakítják az emberek gondolkodását, politikai nézeteit és fogyasztói szokásait. Az MI által szűrt tartalmak polarizálhatják a társadalmat, erősíthetik az álhírek terjedését és manipulálhatják a közvéleményt. Ha a kritikus gondolkodás háttérbe szorul, egy egész társadalom is függővé válhat a digitális rendszerektől, csökkentve a demokratikus döntéshozatal minőségét.”
Akit irritál a mesterséges intelligencia használatának terjedéséhez fűzhető veszély, hajlamos azzal elhessegetni mindezt: az MI nem nőhet az ember fejére, s ha mégis fenyegetővé válna a helyzet, hát átmenetileg legfeljebb megfosztjuk energiaforrásaiktól, áramtalanítjuk e rendszereket. Ahogy Móricka elképzeli… Nos, először is egy ijesztő adat: a digitális rendszereket ellátó szervereknek csupán az MI működtetésével kapcsolatos energiaigényük időegységre vonatkoztatva ugyanakkora, mint amekkora Svédország teljes energiafogyasztása, s nem árulunk el vele titkot, ez az igény dinamikusan növekszik. S természetesen eme rendszerek energiaellátását mesterséges intelligencia segítségével szabályozzák. Elvonatkoztatva attól, hogy egyes elemzések szerint Földünk valamennyi metropoliszában, sőt talán valamennyi városában csupán huszonnégy órányi áramszünet beláthatatlan következményű káoszhoz vezetne, az algoritmusokat tápláló rendszereket technikailag sem olyan könnyű megfosztani a tápforrásuktól.
Ez már nem disztópia: benne élünk a mátrixban. Az alfa, sőt már a Z generációt figyelve azt láthatjuk, teljesen feloldódnak a helyi sajátosságok. Érdemes belehallgatni a mai kiskamaszok beszélgetésébe. Az már csak nyomaiban magyar nyelv. A nyugati világot Aucklandtől Reykjavíkig, Oslótól Buenos Airesig, Budapesttől Los Angelesig ugyanazon ízlésdiktátum vezérli. Ki olvas ma Jókait?
A Netflix és a közösségi média különböző platformjai formálják egységesen az ízlést, divatot, a fiatalok szokásait, végső soron személyiségét. Teljesen kiszolgáltatottá válunk a mesterséges intelligenciának. Amit mi, emberek szabadítottunk magunkra, de amit már képtelenek vagyunk kontrollálni. Csak annyiban áll befolyásunk, helyesebben egy roppant önző és törpe kisebbség befolyása alatt, hogy az egyenirányított masszán keresztül lehet a legkönnyebben a profitot maximalizálni.
Igen, a termék maga az ember.
S hogy mi a remény, van-e egyáltalán remény?
Hadd idézzek egy másik disztópikus filmet. A Csillagok között (Matthew McConaughey főszereplésével) abban a képzeletbeli korszakban játszódik, amikor a Föld már-már alkalmatlan az emberi létre. A NASA kifejleszti a csillagközi űrutazás módszerét (ami jelenlegi tudományos ismereteink szerint persze nem megalapozott, de ettől a film még nem hiteltelen), s olyan bolygókat igyekszik felkutatni, amelyeken van remény az emberi életre. Az űrhajósok azon ígéret reményében vállalkoznak a misszióra, hogy mire visszaindulnak, a visszatérés elméleti hátterét is kidolgozzák. Persze nem így történik. A főhősnek mégis sikerül kapcsolatot teremtenie az otthoniakkal a kozmoszból, jelesül a szintén tudós lányával. Mégpedig az ötödik dimenzión keresztül.
Ami – sugallja a film, de legalábbis nekem ez a megfejtésem – nem más, mint a szeretet.
Hiszen a lélek is energia. Olyan energia, amivel a gépek, legyenek bár az embernél is intelligensebbek, sohasem rendelkeznek majd.
Hit, remény, szeretet. Közelítsünk bárhonnan, nem az eszünk, amelynek kapacitását a gépek már rég meghaladták, hanem eme hármas talapzat határozza meg emberi létezésünk alapjait.
