A fekete március felelősei

Immár három és fél évtized telt el az erdélyi magyarság rendszerváltás utáni történetének legsötétebb fejezetét képező „fekete március” óta. A magyarokra kapákkal, kaszákkal, fejszékkel támadó görgényvölgyi román hordát sikerült a cigányok és a környékbeli székelyek segítségével kiverni Marosvásárhelyről, „csatát nyertünk” csodával határos módon, de Székelyföld fővárosában az etnikai arány, részben ennek az eseménysornak is köszönhetően, elbillent.

Ugyanakkor a román média máig a magyarok „türelmetlenségét” okolja a titkosszolgálat újjászervezésének ürügyét képező titkosszolgálati akcióért, és hallgat arról, hogy a felfegyverzett hodáki és libánfalvi parasztokat olyan rémhírekkel uszították a magyarok ellen, hogy Marosvásárhely főterén akasztják a románokat.

A legjobb indulatú román fősodratú magyarázat is csak odáig jut el, hogy a kétoldali szélsőségesek okozták az összecsapást, de az, hogy a román ortodox egyház és a rendszerváltást túlélt Securitate közös akciója volt, ami történt, román körökben tabunak számít. Arról nem szólva, hogy erdélyi magyar „szélsőségesek” az elmúlt évtizedekben egyáltalán nem mutatkoztak, itt a legradikálisabbak is csak a messzemenően eurokonform többszintű autonómia célprogramját fogalmazták meg, eszközeik pedig megmaradtak a törvényesség keretein belül.

Megtapasztalhattuk 1990 márciusában, miképp foszlik szét a temesvári magyar–román egymásra találás, miként terelődik el a figyelem a valódi rendszerváltás programjának felfogható, a népfelkelésben közvetlenül részt vett tollforgatók alapította Temesvári Társaság által néhány nappal korábban kibocsátott s országos népszerűségre szert tett temesvári kiáltványról. Majd azt láthattuk, hogy nem a pogromkísérlet szervezőit, nem is a támadó románokat, hanem a védekező magyarokat és cigányokat ítélik el a bíróságok súlyos börtönévekre.

A sors kegyetlen fintora, hogy Kincses Előd kényszerült az országból való távozásra hosszú évekre, aki mindvégig a megbékélést szorgalmazta, s akinek köszönhető, hogy a székelyudvarhelyiek nem vonultak be Marosvásárhelyre. Nem nehéz belátni, hogy egy magyar–román polgárháborúban a magyarság csak a rövidebbet húzhatta volna, nemcsak utóbbiak létszámfölénye miatt, hanem azért is, mert a katonaság, a rendőrség, a csendőrség és a titkosrendőrség értelemszerűen az ő kezükben van mindmáig.

A harmincöt évvel ezelőtti magyarellenes pogromkísérletről nemcsak az erdélyi magyar sajtó minden jelentősebb orgánuma emlékezett meg, hanem jelentős közéleti személyek részvételével kisebb konferenciát is szerveztek Marosvásárhelyen Tőkés László, Gabriel Andreescu egyetemi tanár, Florian Mihalcea, a Temesvár Társaság elnöke és Kincses Előd ügyvéd részvételével.

Tőkés László előadásának vezérfonala szerint „három rendkívüli esemény, három ügy, három úgynevezett bűnügyi dosszié foglalkoztatja a román közvéleményt – éspedig: 1. a forradalom dossziéja; 2. a bányászjárások dossziéja; valamint 3. a marosvásárhelyi fekete március ügye”.

Az EMNT minap újraválasztott elnöke rámutatott arra, hogy „ennek a három esetnek az a közös eleme, hogy mindháromban mesterségesen elővezényelt szereplők, feltüzelt, felbujtatott, ellenséges agresszív csoportok (terroristák, parasztok, bányászok) provokálták ki és idézték elő a véres eseményeket. A terroristáknak, a Görgény-völgyi parasztoknak és a Bukarestbe bevonuló bányászoknak ugyanaz volt a szerepük mindhárom esetben, valamennyi helyszínen. Három és fél évtized távolából nagy bizonyossággal állapíthatjuk meg, hogy a gyilkos intervenció és a véres összecsapások egyazon forgatókönyv szerint zajlottak, az atrocitások és erőszakos cselekmények kitervelői és szervezői pedig ugyanazok voltak, éspedig a hírhedt Securitate – volt – keretlegényei, vagy – ha tetszik – a román kommunista »mélyállam« és »háttérhatalom«, vagy egy Bukarestben székelő titkos »kamarilla« anonim titkosszolgálati aktorai.”

További Vélemény híreink

Fekete március: harmincöt éve kezdődtek a magyarellenes zavargások Marosvásárhelyen

Precízebben aligha lehet megfogalmazni a lényeget. Az idézett passzus arra is rávilágít, hogy az egyébként is teljességgel komolyanvehetetlen, s a minap az Erdélyi Napló hasábjain Hegedűs Tamás közgazdász által adatokkal cáfolt „bezzegromániázás” első, a rendszerváltást rögvest követő megfogalmazása, miszerint „bezzeg Romániában véres forradalom volt s így mélyrehatóbb rendszerváltozás”, mekkora valóságtartalommal bír. Semmilyennel.
Bukarestben ugyanis nem volt forradalom. Puccs volt, önmagukat a későbbiekben valódi ellenállókkal hitelesítő második vonalbeli kommunisták hatalomátvétele történt meg december 21-ről 22-re virradó éjjel, akik minden bizonnyal a KGB és a CIA jóváhagyásával vagy akár aktív segítségével a maguk oldalára állították az állami erőszakszervezeteket, beleértve a hírhedt titkosszolgálatot, a Securitatét. Másrészt a régi elit itt is átmentette magát, az új gazdasági és politikai vezető réteg tagjainak nagy része a korábbi rendszer kedvezményezettjei közül került ki.

Véresnek véres volt az átmenet, vér folyt december 22. előtt Temesváron, a spontán népfelkelés vérbe fojtásának kísérletekor, vér folyt az erdélyi nagyvárosokban és Bukarestben december 21-én. És vér folyt december 22. után is egy megrendezett, Tőkés László által érzékletesen leírt tragikus színjáték keretében, mely az Iliescu vezette puccsisták forradalmi legitimációját szolgálta.

1996-ig, amikor első ízben győztek a bukott rendszer elitjétől többé-kevésbé független, a Demokratikus Konvencióban tömörülő erők, joggal lehetett attól tartani, hogy a december 22-e utáni öldöklés felelősei büntetlenségük érdekében inkább megszüntetik a demokrácia színfalait, mintsem hogy átadják a hatalmat. Hogy kötöttek-e bármiféle háttéralkut az új hatalom képviselőivel, vagy egyszerűen csak erőtlen volt az új vezetés ahhoz, hogy mozgásba hozza az igazságszolgáltatás átmentett struktúráit és tiszta vizet öntsön a pohárba, azt talán soha nem fogjuk megtudni.

Az viszont látható, hogy a Tőkés László által említett három dosszié ügyében hiába várjuk a felelősök megbüntetését. Ion Iliescu, a december 22-e utáni vérengzés s a „bányászjárások” első számú vádlottja, akkori államelnök néhány hete töltötte be 95. életévét. Már emeltek vádat ellene az utóbbi években mind a 862 ember halálát és 2150 sebesülését eredményező decemberi katonai diverzió, mind a pedig négy halálos áldozattal és 1300 sérülttel járó bányászjárás ügyében, de az eljárás majdnem oly lassan zajlik, mint a vádemelés.

Iliescu nyelvi leleménye volt a román „eredeti demokrácia”, amiből most néhány hete ismét ízelítőt kaphattunk. Miután minden érdemi indok nélkül az Alkotmánybíróság eltörölte a tavalyi elnökválasztás eredményét, annak győztesét, a Donald Trumpot és Vlagyimir Putyint egyaránt tisztelő, szuverenista Calin Georgescut indulni sem engedik már. Igen, fel lehetne sorolni a ráolvasott, jellemzően nem alaptalan vádakat, a legionárius mozgalom és Antonescu méltatásától mélyen fekvő nacionalizmusáig, de elég világos, hogy itt a globalista-brüsszelita lobbi győzelméről van szó.

Aminek végeredménye tragikus is lehet, ha végül a Georgescu helyett a jelenlegi felmérések élén látható George Simion kerül az elnöki székbe, akitől aztán tényleg semmi jó nem várható, s akiről mindent elmond az úzvölgyi magyar katonai temető meggyalázásának ügyében elfoglalt támogató álláspontja. Ő egyenes ági szellemi örököse a marosvásárhelyi pogrom megszervezőinek.

De bármi is lesz az elnökválasztás eredménye, az borítékolható, hogy a „fekete március” felelőseit nemhogy bíróság elé nem állítják, be sem fogják azonosítani s meg sem fogják nevezni. A magyarellenes pogromkísérlet pedig megmarad a két nemzetet mindig is elválasztó történelmi események között.