Immár három és fél évtized telt el az erdélyi magyarság rendszerváltás utáni történetének legsötétebb fejezetét képező „fekete március” óta. A magyarokra kapákkal, kaszákkal, fejszékkel támadó görgényvölgyi román hordát sikerült a cigányok és a környékbeli székelyek segítségével kiverni Marosvásárhelyről, „csatát nyertünk” csodával határos módon, de Székelyföld fővárosában az etnikai arány, részben ennek az eseménysornak is köszönhetően, elbillent.
Ugyanakkor a román média máig a magyarok „türelmetlenségét” okolja a titkosszolgálat újjászervezésének ürügyét képező titkosszolgálati akcióért, és hallgat arról, hogy a felfegyverzett hodáki és libánfalvi parasztokat olyan rémhírekkel uszították a magyarok ellen, hogy Marosvásárhely főterén akasztják a románokat.
A legjobb indulatú román fősodratú magyarázat is csak odáig jut el, hogy a kétoldali szélsőségesek okozták az összecsapást, de az, hogy a román ortodox egyház és a rendszerváltást túlélt Securitate közös akciója volt, ami történt, román körökben tabunak számít. Arról nem szólva, hogy erdélyi magyar „szélsőségesek” az elmúlt évtizedekben egyáltalán nem mutatkoztak, itt a legradikálisabbak is csak a messzemenően eurokonform többszintű autonómia célprogramját fogalmazták meg, eszközeik pedig megmaradtak a törvényesség keretein belül.
Megtapasztalhattuk 1990 márciusában, miképp foszlik szét a temesvári magyar–román egymásra találás, miként terelődik el a figyelem a valódi rendszerváltás programjának felfogható, a népfelkelésben közvetlenül részt vett tollforgatók alapította Temesvári Társaság által néhány nappal korábban kibocsátott s országos népszerűségre szert tett temesvári kiáltványról. Majd azt láthattuk, hogy nem a pogromkísérlet szervezőit, nem is a támadó románokat, hanem a védekező magyarokat és cigányokat ítélik el a bíróságok súlyos börtönévekre.
A sors kegyetlen fintora, hogy Kincses Előd kényszerült az országból való távozásra hosszú évekre, aki mindvégig a megbékélést szorgalmazta, s akinek köszönhető, hogy a székelyudvarhelyiek nem vonultak be Marosvásárhelyre. Nem nehéz belátni, hogy egy magyar–román polgárháborúban a magyarság csak a rövidebbet húzhatta volna, nemcsak utóbbiak létszámfölénye miatt, hanem azért is, mert a katonaság, a rendőrség, a csendőrség és a titkosrendőrség értelemszerűen az ő kezükben van mindmáig.
A harmincöt évvel ezelőtti magyarellenes pogromkísérletről nemcsak az erdélyi magyar sajtó minden jelentősebb orgánuma emlékezett meg, hanem jelentős közéleti személyek részvételével kisebb konferenciát is szerveztek Marosvásárhelyen Tőkés László, Gabriel Andreescu egyetemi tanár, Florian Mihalcea, a Temesvár Társaság elnöke és Kincses Előd ügyvéd részvételével.
Tőkés László előadásának vezérfonala szerint „három rendkívüli esemény, három ügy, három úgynevezett bűnügyi dosszié foglalkoztatja a román közvéleményt – éspedig: 1. a forradalom dossziéja; 2. a bányászjárások dossziéja; valamint 3. a marosvásárhelyi fekete március ügye”.
Az EMNT minap újraválasztott elnöke rámutatott arra, hogy „ennek a három esetnek az a közös eleme, hogy mindháromban mesterségesen elővezényelt szereplők, feltüzelt, felbujtatott, ellenséges agresszív csoportok (terroristák, parasztok, bányászok) provokálták ki és idézték elő a véres eseményeket. A terroristáknak, a Görgény-völgyi parasztoknak és a Bukarestbe bevonuló bányászoknak ugyanaz volt a szerepük mindhárom esetben, valamennyi helyszínen. Három és fél évtized távolából nagy bizonyossággal állapíthatjuk meg, hogy a gyilkos intervenció és a véres összecsapások egyazon forgatókönyv szerint zajlottak, az atrocitások és erőszakos cselekmények kitervelői és szervezői pedig ugyanazok voltak, éspedig a hírhedt Securitate – volt – keretlegényei, vagy – ha tetszik – a román kommunista »mélyállam« és »háttérhatalom«, vagy egy Bukarestben székelő titkos »kamarilla« anonim titkosszolgálati aktorai.”
