Ha Európa biztonsági stratégiáját egyetlen mondatban kellene összefoglalni, az így hangzana: „Mindent megteszünk, hogy biztonságban legyünk, és ezzel egyidejűleg mindent megteszünk, hogy még nagyobb veszélybe sodorjuk magunkat.”
A kontinens az utóbbi években egyre mélyebben csúszik bele egy geopolitikai csapdába, ahol a védelemre tett intézkedések éppen azoknak a fenyegetéseknek az eszkalációját idézik elő, amelyektől tartanak.
Ez nem új jelenség, hanem csupán egy a számos megbízható unalmassággal visszaköszönő biztonságpolitikai paradoxon közül.
Miközben Európa politikai elitje a kontinens biztonságának a növelését tűzte zászlajára, az intézkedések nem várt következményei új sebezhetőségeket, új konfliktusokat és még nagyobb stratégiai kiszolgáltatottságot hoztak/hoznak létre.
A „több védelem = nagyobb biztonság” elv éppen annyira megtévesztő, mint a „több adó = nagyobb jólét” gazdaságpolitikai téveszme. Az európai vezetők biztonsági önállósodásról beszélnek, miközben egyre mélyebbre süllyednek a geopolitikai kiszolgáltatottság és az eszkaláció mocsarába.
Lássuk, hogy mik ezek a biztonsági paradoxonok, amik hevenyészve lefektetett aknaként lesnek ránk.
Biztonsági paradoxonok
A biztonsági paradoxonok közül az első és leglátványosabb a klasszikus biztonság-bizonytalanság dilemmája, vagy ismertebb nevén a biztonsági dilemma. Ennek a klasszikus biztonságpolitikai csapdának az egyik legelső leírása Thuküdidésztől származik. Athén, egy feltörekvő tengeri hatalom, a befolyásának kiterjesztésére törekszik (például a semleges Mélosz meghódolásának kikényszerítésével), hogy biztosítsa birodalmát és elrettentse Spártát. Spárta azonban, tartva attól, hogy Athén ereje egyre növekszik, saját szövetségeket épít ki és katonai erejét növeli. Mindkét fél a másik szándékaitól való félelmében fegyverkezik, ami végül a peloponnészoszi háborúba torkollik. Thuküdidész híresen megjegyzi: „Athén hatalmának növekedése és az ebből fakadó spártai félelem elkerülhetetlenné tette a háborút” (I. könyv, 23).
Az EU az orosz agresszióra válaszul nagyszabású modernizációs és fegyverkezési programokba kezdett, új haditechnikai rendszereket vásárolt, és a Biden-évek alatt még szorosabbra fűzte a transzatlanti biztonsági együttműködést. Az információs hadviselés terén ezt az erőfeszítést egy tántoríthatatlanul kardcsörtető kommunikáció kísérte. De mindez nem maradt következmények nélkül. Moszkva úgy döntött, hogy ezek az intézkedések közvetlen fenyegetést jelentenek számára, és megkezdte saját katonai válaszlépéseit, új fegyverrendszerek telepítésével és nukleáris doktrínájának átalakításával.
A fegyverkezési spirál felgyorsult, és Európa katonai szempontból nem lett erősebb, csak veszélyeztetettebb. Az elrettentés helyett a feszültség fokozódott, az EU pedig egyre közelebb sodródik egy olyan háborús forgatókönyvhöz, amelyet eredetileg el akart kerülni.
A következő paradoxon Európa geopolitikai függősége az Egyesült Államoktól. A kontinens biztonsági architektúrája évtizedek óta Washington katonai védőernyőjén nyugszik, és minden egyes alkalommal, amikor felmerül, hogy talán ideje lenne önálló védelmi kapacitásokat kialakítani, azonnal kitör a politikai pánikroham. Az eredmény egy olyan stratégiai helyzet, amelyben
Európa papíron önálló, valójában azonban teljes mértékben kiszolgáltatott az amerikai külpolitikai ingadozásoknak. A NATO-tagság biztonságot garantál, de egyben kockázatot is jelent, hiszen az EU így többé-kevésbé automatikusan belekeveredik az Egyesült Államok globális konfliktusaiba, függetlenül attól, hogy azok európai érdekeket szolgálnak-e vagy sem.
Az USA a maga részéről joggal várja el azt, hogy a sok évtizedes, ingyen biztosított védelemért európai szövetségesei lojalitással fizessenek. Évtizedeken át a NATO ingyenebédnek tűnhetett, mert hát ki fog kardot rántani a világ legerősebb katonai szövetsége ellen. Az utóbbi években azonban kiderült, hogy egy katonai szövetségi rendszer nem jótékonysági intézmény, és az árát valamikor meg kell fizetni. A függőségi paradoxon lényege, hogy van védelem a nagy patrónus vagy egy nagy szövetség háta mögött, de ahol a biztonság közös, ott a fenyegetések is közösek, és bizony a veszélyeken is osztozni kell.
Egy harmadik ilyen paradoxon a védelmi paradoxon. Az az állam, amely elég erős ahhoz, hogy megvédje a polgárát minden veszélytől, az ahhoz is elég erős, hogy elvegyen tőle mindent, amit akar.
Az az EU-s kollektív biztonsági apparátus, ami elég erős lesz ahhoz, hogy elrettentse Oroszországot, az ahhoz is elég erős lesz, hogy ha kell, katonai erővel kényszerítse az akaratát a vonakodó tagállamokra.
Ez a paradoxon se új a nap alatt, hiszen már Sámuel próféta is figyelmeztette erre a régi igazságra a királyirigységben szenvedő hébereket.
Van-e kiút ezekből a paradoxonokból, lehetséges-e úgy csinálni Európában biztonságot, hogy nem esünk bele ezekbe a teljesen előre látható csapdákba? Lehetséges-e a mesebeli lányhoz hasonlóan jönni is, meg nem is, adni is, meg nem is?
A nem offenzív védelem (NOV) koncepciója és alkalmazhatósága
A nem offenzív védelem (NOV, angolul non-offensive defense, NOD) egy olyan katonai stratégia, amely a hatékony területi védelemre összpontosít anélkül, hogy támadó műveletek végrehajtására lenne képes. Célja a stabilitás növelése, a biztonsági dilemmák csökkentése, valamint a fegyverzet-ellenőrzés és -leszerelés előmozdítása.
Lényege, hogy a fegyveres erők szerkezeti kialakítása egyértelművé tegye: bár képesek vagyunk a nemzeti terület védelmére, nincsenek olyan képességeink, amelyek támadó hadműveletek végrehajtását tennék lehetővé.
A NOV koncepciója meghatározható úgy funkcionálisan, mint strukturálisan. Míg a strukturális megközelítés a katonai „testtartást” és a haditechnikát veszi alapul, addig a funkcionális definíció a katonai tevékenységekre összpontosít. Fontos megjegyezni, hogy a NOV nem egy bináris koncepció, hanem egy spektrum, amelynek mentén az államok különböző pontokon helyezkedhetnek el.
A NOV egyik fő célja a biztonsági dilemma kezelése. Mint már említettük, a nemzetközi rendszerben gyakran előfordul, hogy egy állam védelmi kiépítése mások számára támadó jellegűként értelmezhető, ez pedig mennyiségi és minőségi fegyverkezési versenyhez vezethet. A NOV ezt a kockázatot próbálja csökkenteni azáltal, hogy a katonai képességeket kizárólag a védelem szolgálatába állítja.
A nem offenzív védelem alapvető elvei között szerepel a „védekezési elégség” elve, amely kimondja, hogy a fegyveres erőknek elegendőnek kell lenniük a nemzeti terület védelmére, de el kell kerülniük az offenzív képességek kiépítését.
Ez a támadás és a védekezés közötti egyértelmű megkülönböztetés szükségességére is utal. Bár az egyes fegyverrendszerek szintjén nehéz pontos határvonalat húzni, a magasabb katonai aggregációs szinteken a különbség jobban érvényesíthető.
Hol van azonban a bökkenő?
Ha ez ilyen egyszerű, akkor mivel magyarázható, hogy a NOV-val kapcsolatos diskurzus az utóbbi évtizedekben szinte teljesen eltűnt a gondolatok piacteréről?
Elsősorban azzal, hogy a nem offenzív védelem sikeres alkalmazása számos kihívással jár.
Az egyik legnagyobb probléma a támadó és a védekező képességek világos meghatározása és ellenőrizhetősége. Egyes fegyverrendszerek, például a rakéták vagy a harci repülőgépek, nehezen sorolhatók be egyértelműen egyik vagy másik kategóriába.
A légi és tengeri erők szerepe szintén összetett kérdés. Ezeket a haderőnemeket hagyományosan offenzív erőknek tekintik, így a NOV megvalósításakor ki kell dolgozni azokat a mechanizmusokat, amelyek biztosítják, hogy ezek a fegyveres erők kizárólag védelmi célokat szolgáljanak.
További fontos tényező a politikai szándék és bizalom kérdése. A NOV hatékonysága nagyban függ attól, hogy a nemzetközi szereplők mennyire érzékelik hitelesnek egy adott állam védelmi orientációját.
A bizalmatlanság vagy az észlelt fenyegetés könnyen alááshatja azokat az erőfeszítéseket, amelyek a nem offenzív védelem megvalósítására irányulnak.
Némi iróniával élve megjegyezhetjük, hogy a NOV kitermelte a saját paradoxonját. Minél nagyobb szükség lenne a NOV által biztosított feszültségcsökkenésre, annál szűkösebben van az a bizalom, ami nélkül ez a koncepció nem működhet.
A szerző az Alapjogokért Központ biztonságpolitikai szakértője, lapunk főmunkatársa
