Az EU az orosz agresszióra válaszul nagyszabású modernizációs és fegyverkezési programokba kezdett, új haditechnikai rendszereket vásárolt, és a Biden-évek alatt még szorosabbra fűzte a transzatlanti biztonsági együttműködést. Az információs hadviselés terén ezt az erőfeszítést egy tántoríthatatlanul kardcsörtető kommunikáció kísérte. De mindez nem maradt következmények nélkül. Moszkva úgy döntött, hogy ezek az intézkedések közvetlen fenyegetést jelentenek számára, és megkezdte saját katonai válaszlépéseit, új fegyverrendszerek telepítésével és nukleáris doktrínájának átalakításával. 

A következő paradoxon Európa geopolitikai függősége az Egyesült Államoktól. A kontinens biztonsági architektúrája évtizedek óta Washington katonai védőernyőjén nyugszik, és minden egyes alkalommal, amikor felmerül, hogy talán ideje lenne önálló védelmi kapacitásokat kialakítani, azonnal kitör a politikai pánikroham. Az eredmény egy olyan stratégiai helyzet, amelyben 

Az USA a maga részéről joggal várja el azt, hogy a sok évtizedes, ingyen biztosított védelemért európai szövetségesei lojalitással fizessenek. Évtizedeken át a NATO ingyenebédnek tűnhetett, mert hát ki fog kardot rántani a világ legerősebb katonai szövetsége ellen. Az utóbbi években azonban kiderült, hogy egy katonai szövetségi rendszer nem jótékonysági intézmény, és az árát valamikor meg kell fizetni. A függőségi paradoxon lényege, hogy van védelem a nagy patrónus vagy egy nagy szövetség háta mögött, de ahol a biztonság közös, ott a fenyegetések is közösek, és bizony a veszélyeken is osztozni kell.

Egy harmadik ilyen paradoxon a védelmi paradoxon. Az az állam, amely elég erős ahhoz, hogy megvédje a polgárát minden veszélytől, az ahhoz is elég erős, hogy elvegyen tőle mindent, amit akar. 

 Ez a paradoxon se új a nap alatt, hiszen már Sámuel próféta is figyelmeztette erre a régi igazságra a királyirigységben szenvedő hébereket.

Van-e kiút ezekből a paradoxonokból, lehetséges-e úgy csinálni Európában biztonságot, hogy nem esünk bele ezekbe a teljesen előre látható csapdákba? Lehetséges-e a mesebeli lányhoz hasonlóan jönni is, meg nem is, adni is, meg nem is?

A nem offenzív védelem (NOV) koncepciója és alkalmazhatósága

A nem offenzív védelem (NOV, angolul non-offensive defense, NOD) egy olyan katonai stratégia, amely a hatékony területi védelemre összpontosít anélkül, hogy támadó műveletek végrehajtására lenne képes. Célja a stabilitás növelése, a biztonsági dilemmák csökkentése, valamint a fegyverzet-ellenőrzés és -leszerelés előmozdítása. 

A NOV koncepciója meghatározható úgy funkcionálisan, mint strukturálisan. Míg a strukturális megközelítés a katonai „testtartást” és a haditechnikát veszi alapul, addig a funkcionális definíció a katonai tevékenységekre összpontosít. Fontos megjegyezni, hogy a NOV nem egy bináris koncepció, hanem egy spektrum, amelynek mentén az államok különböző pontokon helyezkedhetnek el.

A NOV egyik fő célja a biztonsági dilemma kezelése. Mint már említettük, a nemzetközi rendszerben gyakran előfordul, hogy egy állam védelmi kiépítése mások számára támadó jellegűként értelmezhető, ez pedig mennyiségi és minőségi fegyverkezési versenyhez vezethet. A NOV ezt a kockázatot próbálja csökkenteni azáltal, hogy a katonai képességeket kizárólag a védelem szolgálatába állítja.

 Ez a támadás és a védekezés közötti egyértelmű megkülönböztetés szükségességére is utal. Bár az egyes fegyverrendszerek szintjén nehéz pontos határvonalat húzni, a magasabb katonai aggregációs szinteken a különbség jobban érvényesíthető.

Hol van azonban a bökkenő?

Ha ez ilyen egyszerű, akkor mivel magyarázható, hogy a NOV-val kapcsolatos diskurzus az utóbbi évtizedekben szinte teljesen eltűnt a gondolatok piacteréről?

Elsősorban azzal, hogy a nem offenzív védelem sikeres alkalmazása számos kihívással jár.

A légi és tengeri erők szerepe szintén összetett kérdés. Ezeket a haderőnemeket hagyományosan offenzív erőknek tekintik, így a NOV megvalósításakor ki kell dolgozni azokat a mechanizmusokat, amelyek biztosítják, hogy ezek a fegyveres erők kizárólag védelmi célokat szolgáljanak.

További fontos tényező a politikai szándék és bizalom kérdése. A NOV hatékonysága nagyban függ attól, hogy a nemzetközi szereplők mennyire érzékelik hitelesnek egy adott állam védelmi orientációját. 

Némi iróniával élve megjegyezhetjük, hogy a NOV kitermelte a saját paradoxonját. Minél nagyobb szükség lenne a NOV által biztosított feszültségcsökkenésre, annál szűkösebben van az a bizalom, ami nélkül ez a koncepció nem működhet.

A szerző az Alapjogokért Központ biztonságpolitikai szakértője, lapunk főmunkatársa