Miközben Magyarország mintegy 11 milliárd euró uniós forrástól van részben elzárva – döntően politikai alapon –, a kormány még így is 2024-ben több mint 360 milliárd forintot fordít egészségügyi infrastruktúra-fejlesztésre. Ez kórházépítéseket, orvosi eszközbeszerzéseket, informatikai modernizációt és bérrendezéseket jelent az ágazatban. Képzeljük el, mekkora léptékű előrelépés lenne lehetséges, ha Brüsszel végre nem politikai játszmákat játszana, hanem partnerként kezelné Magyarországot.

Nem véletlen, hogy az uniós intézmények a 2026-os parlamenti választások közeledtével egyre gyakrabban tematizálnak olyan kérdéseket, amelyek alkalmasak arra, hogy aláássák a magyar kormány hitelességét. 

Ehhez pedig tökéletes partner számukra a Tisza Párt, amely vállaltan Brüsszel-barát, és amelynek képviselője most már nyíltan kimondja: ha rossz Magyarországnak, az jó nekik. Ez nemcsak morálisan elfogadhatatlan, de politikailag is rendkívül veszélyes. Az, aki a saját hazája romlásában látja a politikai felemelkedés esélyét, nem képviseli az embereket – csupán kihasználja őket. Csupán arra kellenek nekik a választók, hogy megszerezzék a hatalmat, nem pedig arra, hogy szolgálják őket.

A történelem tanulságai világosak: a magyar baloldal mindig is hajlamos volt külföldi támogatást keresni a belpolitikai céljaihoz. Az 1950-es évek Moszkva-követő pártvezetőitől a 2004-es EU-csatlakozás környékén kialakult „Brüsszel a mi főnökünk” hozzáállásig ez a gondolkodás mindig visszaköszönt – most épp modern, technokrata csomagolásban. A cél ugyanaz: hatalomhoz jutni, akár az ország rovására is.

Ezzel szemben a jobboldal mindig azt képviselte, hogy az ország érdekét nem lehet feláldozni pillanatnyi politikai előnyért. A magyar emberek nem Brüsszelnek tartoznak elszámolással, hanem egymásnak. Nem kérnek olyan politikusokból, akik képesek örülni annak, ha a magyar gazdaság lassul, ha a beruházások csökkennek, vagy ha a tanárok, orvosok nem jutnak hozzá a nekik járó fejlesztésekhez – csak mert az rossz fényt vet a kormányra. Fontos lenne, hogy a választók tudatosítsák: a Tisza Párt politikai érdekei nem azonosak az ország érdekeivel. 

Kollár Kinga kijelentése tehát nem csupán egy botlás – hanem világos iránytű, amely megmutatja, merre tartanak. A magyar választók bölcsességében bízunk, hogy felismerik a különbséget felelős nemzetépítés és hatalmi játszmák között, a jobboldal politikai feladata erre felhívni a figyelmet minden lehetséges fórumon.

Aki azt hiszi, hogy Magyar Péter és a Tisza Párt politikai megjelenése a véletlen műve, az aligha figyelte meg, mi történt nemrég Lengyelországban. Ott ugyanis Brüsszel már lefuttatott egy nagyon hasonló forgatókönyvet – a végeredmény pedig egy olyan kormány lett, amely immár minden szempontból az Európai Unió központi akarata szerint cselekszik.

Donald Tusk visszatérése a lengyel politikába nem volt más, mint egy jól megszervezett nemzetközi projekt. Egy brüsszeli bizalmi ember, aki éveken át az Európai Tanács elnökeként szolgált, majd újra felbukkant a lengyel politikai színtéren – éppen akkor, amikor a nemzeti-konzervatív Jog és Igazságosság párt (PiS) kezdett túl kényelmetlenné válni az uniós döntéshozók számára. A lengyel választások előtt Brüsszel – hasonlóan a magyar helyzethez – politikai és pénzügyi nyomásgyakorlással próbálta ellehetetleníteni a jobboldali PiS-kormányt. Az ország több mint 35 milliárd euró helyreállítási alaphoz való hozzáférését blokkolták, szintén „jogállamisági problémákra” hivatkozva. Ez a pénz részben egészségügyi fejlesztésekre, infrastrukturális beruházásokra és klímapolitikai programokra ment volna – mégsem érkezett meg, mert a lengyel kormány nem volt hajlandó végrehajtani a Brüsszel által követelt igazságügyi reformokat, amelyek csorbították volna az ország szuverenitását.

A helyzet ismerős: amikor a nemzeti kormány nem teljesíti feltétel nélkül Brüsszel utasításait, akkor jönnek a forrásvisszatartások, a nyilvános megszégyenítés, majd végül a belpolitikai beavatkozás. Donald Tusk ebben a helyzetben jelent meg újra a színen, és hozta magával azokat az „európai értékeket”, amelyeket Brüsszel szerint minden tagállamnak követnie kell. Az eredmény? A választások után szinte azonnal felszabadították az addig blokkolt uniós forrásokat.

Nem a jogállamiságról szól a vita, hanem arról, hogy ki hajlandó végrehajtani a központi akarattal egyező politikát. Aki igen – mint Donald Tusk –, azt megjutalmazzák. Aki nem – mint Orbán Viktor vagy korábban a PiS –, azt megbüntetik.

Donald Tusk és Magyar Péter között meglepő hasonlóságok vannak. Mindketten Brüsszel kedvencei, mindketten hirtelen tűntek fel újra a politikai palettán, és mindketten a nemzeti szuverenitás helyett az uniós integráció mélyítését tartják elsődleges célnak. Tusk be is bizonyította: Brüsszel embereként kormányra kerülve első dolga volt alárendelni Lengyelországot a brüsszeli elvárásoknak.

A kérdés az: valóban ezt akarjuk mi is Magyarországon? Hogy egy kívülről felfuttatott politikai szereplő, aki a nemzetközi média és a brüsszeli elit kedvence, átvegye az irányítást, és kiszolgálja azokat, akik a saját hazánk kárára követelnek engedelmességet? 

Nemzetközi pénzügyi nyomásgyakorlással és médiabefolyással le lehet cserélni egy szuverenista kormányt – de az árát végül mindig az állampolgárok fizetik meg. Ez lesz 2026 tétje!