Jut ugyanakkor bőven a kormánynak is a bírálatból, egyes esetekben igazságérzetünket is karcolhatja egyik-másik retorikai kiszólásuk. Az viszont aligha tagadható, hogy a két nemzeti pártot összeköti valami: mindkettő a nemzetek megszüntetésére törekvő globális világhatalmat tekinti az első számú ellenségnek. Ugyanakkor ott
van az a többek által tagadott, de nagyon is életszagú lehetőség, hogy olyan parlamenti mandátumeloszlás alakul ki a 2026-os választás eredményeként, amelyben a Mi Hazánk a mérleg nyelve lehet. Vélhetően ez is belejátszik abba, hogy az MH soha nem kapott olyan médiaössztüzet a kormányoldalról, mint amit anno a Jobbik,
amellett persze, hogy utóbbi nagyobb szavazóerőt, s így reális veszélyt képviselt. Ha Vona Gábor nem akarta volna lerövidíteni a hatalomba vezető utat azzal, hogy elfogadja Simicska Lajos bosszúhadjáratában a neki szánt szerepet, most ő lehetne Magyar Péter helyében. Ha a nietzschei Wille zur Macht, a hatalom akarása türelmetlenségre sarkall, könnyen orra bukik az irreális álmokat kergető politikus, s jut oda, ahová Vona a maga látszatpártocskájával.
A kormány szavazótáborának gerincét azok képezik, akik Orbán Viktorban olyan történelmi formátumú, világpolitikai jelentőségű személyiséget látnak, amilyen nem sok születik egy évszázadban. Számukra másodlagos, hogy a gazdaságpolitika kedvezményezettjei között felülreprezentáltak a rendszerhez közel álló személyek.
Többségük úgy véli, hogy ha minden igaz lenne, amit az ellenzék e jelenségkörről állít, még akkor is összehasonlíthatatlanul jobb a magyar létesélyek optimizálásának szempontjából az Orbán Viktor vezette Fidesz–KDNP-szövetség, mint bármilyen opció, amit az ellenzéki oldal eddig kitermelt magából.
Másrészt okkal hihetjük, hogy ez a jelenség általános, a politika szükségképpeni sajátja, ráadásul még nem is rendszerfüggő, a nyugati típusú demokráciát megelőző politikai rendszerekben is jellemző volt. Körösényi Andrásnak megjelent egy alapos tanulmánya a kilencvenes években a politikai patronázsról, amelyben azzal a jelenséggel foglalkozott, amikor demokratikus rendszerekben a közhivatalba történő kinevezés – beleértve az állami vállalatokat is – „nem szaktudáson vagy hivatali érdemeken, hanem politikai bizalmon és lojalitáson alapul”. (Demokrácia és patronázs, Politikatudományi Szemle 1996/4.) Az adott politikai hatalomhoz közel álló gazdasági szereplők favorizálása igencsak hasonlatos a patronázsjelenséghez.
A modern kor rákfenéje, a politikai korrupció az, amikor semmiféle demokratikus legitimációval nem rendelkező háttérgrémiumok – ezek közül leggyakrabban a Soros-birodalmat szokás emlegetni, ami annyiban szerencsés, hogy ennek tevékenysége jelentős mértékben átlátható és dokumentált – lábon megvásárolnak politikusokat vagy komplett politikai eliteket. A magyar kormány azért áll a globalista média célkeresztjében, mert nem fogadta el a júdáspénzt.
Mindezek mellett a jobboldal szavazóit összeköti a nemzeti felelősség, a távlatokban való gondolkodás, a hagyományos értékrend, ami megjelenik az elmúlt másfél évtized kormánypolitikájában is. A kormány hívei könnyen megérzik azt a veszélyt, amit a másik oldal törekvései jelentenek a magyar jövőre nézve. Mert bárhogy is forgatjuk,
ez az, ami 1990 óta nem változott: a baloldal, amely fogantatásában hagyomány- és nemzetellenes, mindig Magyarországon kívül kereste az igazodási pontot. Moszkva helyett Brüsszel, számukra ennyi volt a rendszerváltás – az önálló, nemzeti arcélű politika fel sem merült mint elvi lehetőség.
Magyar Péter és Dobrev Klára között a fő különbség a politika csomagolása. Utóbbi nyíltan vállalja, hogy híve az Európai Egyesült Államok rémlátomásának, egy olyan olvasztótégely megteremtésének, amiben a nemzetek eltűnnek mint politikai akaratképző entitások, míg az ellenzék jelenlegi fő hatalomaspiránsa nagyon pici szuverenitásfeladásnak nevezi a globalistáknak való behódolást.
Szóljon hozzá!
Jelenleg csak a hozzászólások egy kis részét látja. Hozzászóláshoz és a további kommentek megtekintéséhez lépjen be, vagy regisztráljon!