Turkálóba (fekete öves függőknek turi) járni olyan, mint Márai szerint Budán lakni – életforma. Ezen túlmenően tanulságos és rendkívül szórakoztató elfoglaltság, a kulturális antropológia iránt érdeklődők számára kihagyhatatlan terepmunka. Az sem nagy baj, ha a turkáló egy üzlethelyiségben található, de az igaziakra kétségkívül a kisebb-nagyobb városok elkerülő útjain lehet rábukkanni, ahol a lomisok ponyvákra szórják a portékát, és gyakorlatilag minden kapható, amit az emberiség valaha feltalált, különös tekintettel a ruhaneműkre. Azok között igazi kincseket lehet találni. Magam egyszer rezzenéstelen arccal kihúztam egy embermagasságú kupacból egy ördögien csinos Prada zakót, kifizettem érte az alku előtti összeg felét, azaz ötszáz forintot, és boldogan viseltem, míg meg nem ette egy mohó molycsalád.
A minap meg egy Benetton pulóver került elő a mélyből, ami viszonylag gyakori, de ez egy speciális darab volt. Keresztbe csíkos, a cégtől megszokott és elvárt színárnyalatokkal, és első látásra nem tűnt fel rajta semmi különös. Másodikra viszont igen. Méghozzá a szívtájékon rávarrt sárga csillag. Harmadikra meg az, hogy a rossz érzést enyhítendő a csillag ötágú.
Először arra gondoltam, az lehetetlen, hogy ez szériatartozék legyen, biztosan a kreatív előző tulaj kézműveskedett egy keveset közepesen bódult állapotban, de tüzetesebben megvizsgálva a ruhadarabot ez a verzió megbukott. Nem tudom, hogy kereskedelmi forgalomba kerülésének idején mindez feltűnt-e valakinek, esetleg kerekedett-e belőle bármiféle botrány vagy csupán nekem támadtak különös érzéseim a pulóver tanulmányozása során. És persze szokásomhoz híven viszonylag gyorsan eljutottam az egyeditől az általánosig.
Konkrétan, hogy többek között az a baj ezzel a ki tudja, hová és merre haladó világgal, hogy minden majdnem olyan. Hogy már nemcsak a baglyok nem azok, aminek látszanak, hanem szinte semmi. Félreértés ne essék, nem lettem volna boldogabb, ha az a csillag hatágú, esetleg ötágú, ámde vörös, sőt. De ez a majdnemvilág, a pszeudó, az ál, a virtuális, a mesterséges szintén kiábrándító. Hogy ilyen messzire kerültünk a javaslattól, mely szerint az igenek legyenek igenek, a nemek meg nemek. Na és persze a nemek ugye, de ezt most hagyjuk is.
Elkenődve, elmaszatolva haladunk, egyre kevesebb a biztos igazodási pont, a híreket fenntartással fogadjuk, és ez nem ugyanaz, mint amikor a komcsik alatt bizonyosan tudhattuk, hogy a híreiknek pontosan az ellenkezője igaz, nem osztogatnak, hanem fosztogatnak, és így tovább. Az legalább tuti volt.
A képekkel kapcsolatban a mesterséges intelligencia megjelenése óta még rosszabb a helyzet. Ha csupán felületesen pillantunk rá egy fotográfiára, még el is hihetjük, hogy Mick Jagger – miután részt vett Ozzy temetésén – átesett egy szívműtéten, majd ugyanazzal a lendülettel virágcsokrot vitt Charlie Kirk képéhez egy megemlékezésen. Csak alaposabb szemlélődés után derül ki, hogy Micknek a képeken egy kezén minimum hat ujja van. És ez még csak a primitív kezdet, innen juthatunk majd el oda, hogy megjelenik egy csávó, és azt mondja: szükségem van a ruhádra, a csizmádra és a motorodra. Vagy nem ezt mondja, és az még rosszabb. Addig persze örülünk is, Vincent, különös tekintettel az MI-nak az orvostudományra gyakorolt hatására.
Viszont már párt is van, ami majdnem olyan, mint egy párt. Közben meg nem, mert a bazársoron vették, és a tagság létszáma megközelítőleg huszonhét, ami persze érthető – ki a francnak van kedve agyhalottakkal vitatkozni minden egyes fontos döntés előtt?
Legyen inkább minél több alelnök, ők úgyis fogyóeszközök, mert valami miatt nem sikerül a legélesebb késeket kiválasztani a fiókból. Egyikőjük például azon frissiben mond egy olyat, ami majdnem olyan, hogy akár igaz is lehetne, de nem az, majd közli, hogy
Bokros Lajos megmentette Magyarországot. És akkor álljunk meg egy pillanatra a jó Lajosunknál! Mert a megszorítócsomagja és egyéb ténykedései valóban felejthetetlenek. Neki és a haverjainak köszönhetően a reálkeresetek az 1967-es szintre zuhantak vissza, megszüntették a gyedet, csökkentették a gyógyszerek állami támogatását, visszaesett a gyermekvállalási kedv, aminek a következményeit még ma is nyögjük, és sorolhatnánk napestig.
Alighanem két moziban ültünk és ülünk. Mert ha ez Magyarország megmentése, nem pedig nemzetvesztés, akkor köszike, nem kérek belőle még egyszer. Mert az majdnem olyan lenne, mint ami egyszer már volt. Rettenetes.
