Győzelem napi parádé volt tegnap Pekingben, amellyel Japán második világháborús kapitulációjára emlékeztek. Ám a történelem ezúttal is csupán a díszletet adta egy sokkal fontosabb, zömmel a háttérben zajló eseményhez: a világtorta újraszeleteléséhez. Immár ténykérdés, hogy az 1991-ben, a Szovjetunió összeomlásával kezdődött amerikai hegemónia évtizedeinek vége (konyec filma), és éppen átkászálódóban vagyunk (vagy átlöknek minket) a többpólusú világrendszerbe.
A katonailag még világelső, de gazdaságilag számos tekintetben már másod- vagy sokadhegedűssé váló Egyesült Államok mellé olyan nagyhatalmak léptek szorítóba, mint Kína, Oroszország és India. Amelyek követelik az erejük, területük és népességszámuk alapján (is) őket megillető jussukat.
Ráadásul úgy tűnik, hogy a három kihívó a nagy, közös cél: a Nyugat lábhoz szoktatása érdekében félretette a köztük lévő, kisebb nézeteltéréseket, s egyre szorosabban együttműködik katonai és gazdasági téren.
A mintegy hárommilliárd embert képviselő hármak vezetői – Vlagyimir Putyin orosz elnök, Hszi Csin-ping kínai elnök és Narendra Modi indiai miniszterelnök – néhány nappal ezelőtt az északkelet-kínai Tiencsin városában találkoztak, és az ilyenkor szokásos, mindenféle együttműködési nyilatkozatok meg szerződések alákörmölése mellett látványos jókedvvel szorongatták egymás kezét. (Modi mosolyában minden bizonnyal az Indiára kivetett 50 százalékos amerikai büntető vámtarifa is ott bujkált.) Félreérthetetlen üzenet ez a Nyugatnak. Elsősorban Trump elnöknek, aki ugyan nagy erőkkel próbálja eloltani az elődje által okozott tüzeket, elkerülni a világégést, csakhogy a globalista háttérerők mindeközben lángszóróval járnak a nyomában...
Ha ötven-hatvan esztendővel ezelőtt az amerikaiak rémálma egy orosz–kínai-tengely volt (Henry Kissinger néhai amerikai külügyminiszter a hidegháború éveiben óriási energiát fektetett e két nagyhatalom egymásról való leválasztásába, egymással való szembefordításába – sikerrel), akkor az orosz–kínai–indiai háromszöggel most olyan lidérces álmot kaptak, amelyhez képest a Rémálom az Elm utcában egyszerű matinénak tűnik. S
köszönhetik mindezt az előző, balliberális amerikai vezetésnek, a saját kertjében összevissza kóválygó Biden elnöknek meg az őt pneumatikával mozgató globalista élcsapatnak, amely az ukrajnai proxyháború kiprovokálásával gyakorlatilag egymás karjaiba lökte a három nagyot. És melléjük még Ázsia, Afrika és Dél-Amerika java részét. Mindösszesen a világ bő háromnegyed részét.
Eközben vicces olykor azt hallgatni egy-egy nyugati vezető szájából, hogy a „világ közvéleménye” így meg úgy – tudniillik a hivatkozott „világuk” csak a nyugati, amely legfeljebb a földgolyó szűk negyede nevében tehet kinyilatkoztatásokat. Ahogyan a latin mondás tartja: „Parva sapientia mundus regitur”, azaz „Kevés bölcsesség irányítja a világot”. Legalábbis (az utóbbi évtizedekben) annak nyugati felét.
Az erejét rosszul fölmérő, gyengülése dacára magát továbbra is világcsendőrnek képzelő Biden-féle Amerika, illetve az általa csóvált farok, a magát morális fárosznak tartó (de még fallosznak is alkalmatlan), gőgös és kardcsörtető Brüsszel okosan összekovácsolta maga ellen a globális Kelet és Dél szövetségét. Ami látványosan izmosodik minden téren, együttműködésük újabb és újabb országokkal bővül, kapcsolataik pedig egyre inkább intézményesülnek.
Elég csak a Sanghaji Együttműködési Szervezetre (SCO) vagy a BRICS-re gondolni. Az SCO egy eurázsiai, tíz tagországot és tizenhét partnerállamot tömörítő, politikai, gazdasági és védelmi szervezet, amely területét és lakosságát tekintve a világ legnagyobb regionális szervezete. A Brazília, Oroszország, India és Kína által alapított, majd Dél-Afrikával, Egyiptommal, Etiópiával, Iránnal és az Egyesült Arab Emírségekkel bővült BRICS+ pedig egyes elemzések szerint 2050-re uralni fogja a világgazdaságot. Talán már hamarabb is.
