Nemzetpolitika a megmaradásért

MAGYAR ÖNRENDELKEZÉS – A szuverenitás-központú államkoncepciónak nincs alternatívája.

autonómia nemzetpolitika Európai Unió Magyarország szuverenitás erdélyi magyarság kisebbség 2025. 09. 25. 4:40

S ha már a határok szóba kerültek, arról is megemlékezhetünk, hogy kilenc évvel korábban, 1996. szeptember 16-án kötötte meg a Horn-kormány a magyar–román alapszerződést, az ellenzéki pártok és valamennyi külhoni érdekképviseleti szervezet tiltakozása dacára. (Lásd ehhez Németh Tünde Pactum ante portas című körinterjúját az Erdélyi Napló 1995. szeptember 6-i számában.)

Az emlékezetes határklauzula ellen, amely kizárja a békés határváltoztatás felvetését, még a jobboldalisággal nem vádolható Méray Tibor Kossuth-díjas író is felemelte a szavát (Miért nem kellenek alapszerződések?, Népszabadság, 1994. augusztus 17.), a szerződés aláírását az SZDSZ-közeli Révész Sándor is pusztító cinizmusnak nevezte,

mivel az „a nacionalista elnyomás, jogfosztás legitimálására, hitelesebb argumentálására” alkalmas. (A jó cinizmus és a rossz, Népszava, 1996. szeptember 4.)

Abszurd volt az időzítés is, hiszen választás előtt állt Románia, az MSZP–SZDSZ-kormány Iliescuéknak lényegében támogatást nyújtott a kampányban azzal, hogy a román igényeknek megfelelő szöveget szignált, s még azt a románok által követelt lábjegyzetet is „lenyelte”, miszerint az Európa Tanács 1201-es ajánlása nem szól a kollektív jogokról és az autonómiáról. (Aki elolvassa a szóban forgó ajánlást, láthatja, hogy pont arról szól, hadd idézzem a leglényegesebb részt:

Azokon a területeken, ahol a nemzeti kisebbséghez tartozó személyek többséget alkotnak, ezen személyeknek joguk van ahhoz, hogy sajátos történelmi és területi helyzetüknek megfelelő és az állam belső törvényeivel összhangban álló helyi vagy autonóm közigazgatással /önkormányzattal/, illetve különleges státussal rendelkezzenek.

Más kérdés, hogy Iliescuék megbuktak, s az új, „demokratikus” kormány immár az RMDSZ hitelesítésével folytatta etnokratikus, elnyomó politikáját, aminek része volt az önálló állami magyar egyetem létrehozásának jogi ellehetetlenítése és a ceausescui emlékeket idéző 1999-es új oktatási törvény.

Az EU, mint tudjuk, nem oldott meg semmit az elszakított magyar nemzetrészek megmaradását garantáló, jogilag körülbástyázott létkeretet illetően, sőt, az illetékesek leseperték az asztalról azokat a javaslatokat, amelyek az őshonos kisebbségek védelmét szolgáló normák elfogadását célozták

– lásd a Minority Safe Pack, valamint a nemzeti régiókról szóló európai polgári kezdeményezés sorsát. Mit számít több mint egymillió európai polgár aláírása egy olyan világban, ahol bevallottan semmibe veszik a népakaratot?

Hogy a Tisza Párt, Isten ne adja, mit tenne e kérdésben, azt nemcsak azért nem tudhatjuk, mert gondosan hallgatnak minden olyan ügyben, ami megoszthatja a heterogén táborukat, hanem azért sem, mert Tarr Zoltántól megtudhattuk, hogy teljesen mellékes, mit beszélnek, mert ha leterítenék a lapjaikat, elbuknák a választást. Nyerni akarnak, majd „utána mindent lehet”.

Mi akkor a teendő? Mi a helyzet a nagy tabuval, a revíziós gondolattal? A minap a nemzeti oldal fősodrához tartozó Jeszenszky Zsolt, rovatbeli szerzőtársam egyik podcastjében Budaházy Györggyel beszélgetett, aki idén márciusban indította útjára az Igazságot Magyarországnak Szövetséget. Üdítő élmény meghallgatni két, teljesen más pályát leíró, nemzetben gondolkodó hazafi eszmecseréjét az egyik legérzékenyebb témáról. Kettejük között konszenzus mutatkozott a legtöbb kérdésben, így abban is, hogy

a revízió gondolata nem valamiféle ördögtől való, szélsőséges, szalonképtelen eszme, hanem az ember veleszületett igazságérzetéből táplálkozó politikai alapállás, amelynek népszerűsítése indokolt napjainkban, a világrendszerváltás küszöbén.

A revízió gondolatának tabumentesítéséért egyébként Budaházy György mellett sokat tett többek között Drábik János és Raffay Ernő is, akinek 2005. február 10-i, Antena 1-es, bukaresti tévés vendégszereplése a Trianon film levetítése kapcsán szintén kerek évfordulós esemény. S mindenképp érdemes megemlíteni a „nemzeti rock” címszó alá sorolt zenekarokat a Romantikus Erőszaktól a Kárpátián át az Ismerős Arcokig, de akár a Kormoránig. Utóbbiak költői szofisztikáltsággal fogalmazták meg azt, amit előbbiek a „vesszen Trianon!” egyértelmű határozottságával. Visszatérve az említett beszélgetésre, abban a tekintetben már lehetnek kételyeink, hogy le lehet-e ülni a poszttrianoni országok képviselőivel a békés határváltoztatásról tárgyalni, hiszen számukra ez vörös posztó, másrészt jelen pillanatban nincsenek rákényszerítve bármiféle területfeladásra.

Egyelőre a magyar kormány realista nemzetpolitikája tűnik a járható útnak. Ennek legfontosabb elemei: a nemzeti méltóság megőrzése (vö.: Medgyessy Péter és Adrian Nastase miniszterelnöki koccintása 2002. december 1-jén Budapesten Erdély elcsatolására), kölcsönös tisztelet, arányos reakció az esetleges provokációkra, az elcsatolt nemzetrészek gazdasági, kulturális és politikai támogatása a határokon átívelő nemzetegyesítés jegyében, s nem utolsósorban tudatos törekvés egy közös politikai platform létrehozására a migrációként emlegetett iszlamizáció témájában.

Utóbbi lényegében a lét vagy nemlét kérdésével egyenlő:

Közép-Európának mint etnikailag és vallásilag homogén régiónak esélye van arra, hogy megmaradjon az európai fehér keresztény kultúra mentsvárának, megtartsa az elkövetkezendő nemzedékek számára mindazt, amit a több ezer éves európai szellem megteremtett: a hit és a ráció harmonikus viszonyát, az állam és az egyház, jog és vallás szétválasztását, a nemek közötti egyenlőséget, a szólásszabadságot, minden ember egyenlő méltóságát, az igazság és igazságosság alapértékeit, a kölcsönösség kultúráját.

Magyarán mindazt, amit az iszlám élből tagad s ennek a tagadásnak hangot is ad ott, ahol a társadalomnak nem is feltétlen többségét, mindössze szignifikáns részét alkotja.

A Csurka István által a kilencvenes évek derekán megfogalmazott nemzetépítő államkoncepció mentén körvonalazott másfél évtizedes, szuverenitás-központú, Kárpát-medencei optikájú, önelvű külpolitikai vonalvezetéssel kiegészített kormánypolitikának a lényeget illetően nincs semmiféle megmaradást ígérő alternatívája.