Ám a helyzet ennél valójában sokkal rosszabb. A legkönnyebb talán az elemi kommunikációs hibák kezelése lenne, amelyek közül az adóügyben mutatott káosz már a sokadik volt; ezek magának a Tiszának ártanak. Maga az adóügy – mint szakpolitikai kérdés – már keményebb dió. Elvileg egy párt hihet a magasabb adókban, ahogy a baloldali pártok szokták is ezt tenni, azt képzelni azonban illúzió, hogy az emberek számára ilyen húsba vágó kérdésben áprilisig lehessen lapítani. 

Még saját híveiknek a 32 százaléka is így vélekedett. A többség ezek szerint azoknak a számításoknak szavaz bizalmat, amelyek kimutatták: a jobb fizetési kategóriákban éves szinten forintban milliós, az alacsonyabbakban százezres jövedelemelvonást jelentene a Tisza progresszív adózási terve. A hitelességi probléma korántsem új abban a pártban – vagy inkább lájkmozgalomban –, amelyet egy olyan ember vezet, aki a saját feleségét is elárulta, illetve kijelentette például, hogy „az európai képviselőség a legnagyobb kamuállás a világon havi húszezer euróért”, majd mégis beült az EP-be, noha bejárni nem nagyon jár be. (Így azonban a mentelmi jog mögé bújhat – amit persze megszüntetne! –, hogy ne vonják felelősségre lopás miatt.)

 Az, hogy Tarr Zoltán, a Tisza második embere egy nyilvános fórumon készült felvétel tanúsága szerint úgy fogalmaz, nem mondhat el mindent, mert „akkor megbukunk”, illetve előbb „választást kell nyerni, utána mindent lehet”, nem egyszerűen kommunikációs hiba, hanem annak a bizonyítéka, hogy elemi érzéke nincs ahhoz a szakmához, amelyre az utóbbi másfél évben adta a fejét – a politikához.

 Vagy Kollár Kinga, akin most már mint szamáron a fül marad rajta a mondat, amit pusztán a saját megítélése érdekében sem lett volna szabad kimondania: „Ennek van pozitív oldala: a magyar emberek romló életminősége erősítette az ellenzéket.”

Persze, kormányváltás esetén rögtön megnyílnának a jelenleg „csöpögősre” állított brüsszeli pénzcsapok, ahogy Lengyelországban is történt, amint Ursula von der Leyen ottani elvbarátai jutottak hatalomra. Csakhogy Brüsszelben a következő években sorsdöntőbb ügyekben kell képviselnie a kormánynak a magyar álláspontot: Ukrajna, illetve az EU 2028–34 közötti költségvetésére szánt kétezermilliárd euró kérdésében. Ostobaság azt képzelni, hogy nekünk Von der Leyen vagy az osztrák kancellár vagy bárki más ebben a kérdésben a „barátunk” lenne. E rengeteg pénz felosztásában még az Euró­pai Bizottság német elnöke és Friedrich Merz német kancellár között is érdekellentét áll fent, noha egyazon párt tagjai. Ugyanez a helyzet a befizetőnek, illetve haszonélvezőnek nevezett országok, mondjuk az osztrákok és a magyarok között. A haszonélvezők pedig a tortának ugyanazon szeletéért harcolnak meg. Az Európai Tanácsban az érdekeinket csakis a magyar kormányfő védheti meg, különösen, hogy a mezőgazdasági és az infrastrukturális pénzeket összevonnák, miközben Ukrajnát pedig kitömnék, mint preparátor a baglyot. Kit is akarunk odaküldeni ezekre a tárgyalásokra?

Az, hogy a tegnapi vitaműsorban éppen Fodor Gáborral és Horn Gáborral ültünk szemben, abból a szempontból is érdekes volt, hogy a rendszerváltáskor mindketten részt vettek a politikai életben. Szóba is került az akkori időszak, illetve az „amatőrizmus” szerepe az Antall-kormány bukásában. Ebből a korból maradt fent Csurka István – nem mindig pontosan idézett, de szállóigévé vált – megfogalmazása: „A szakmai indokok túlhangsúlyozása ócska bolsevista trükk. Hagyjanak békét a szakmázásokkal!” Ezt azt követően jelentette ki az MDF (akkor még) alelnöke, hogy Antall József kormányfő 1991-ben leváltotta Surányi György jegybankelnököt, az ellenzék pedig „szakmázni” kezdett. Kétségtelen, érdemi államigazgatási és operatív tapasztalattal azokban az időkben azok rendelkeztek, akik 1989 előtt az MSZMP tagjai vagy vele együttműködők voltak. 

 Ugyanakkor a politikai érzéknek a hangadóik nem voltak híján, ezt az idő utólag is igazolta.

Más időket éltünk akkor. 1990-ben a magyarok 85 százaléka a rendszerváltó pártokra szavazott.

 Arról már annál inkább, hogy minden politikai érzéknek híján lévő, felkészületlen, válságkommunikációjukban pedig önmagukat meghazudtoló „politikusok” kezébe juttassuk-e a stafétabotot.