Borzalmas látlelet a társadalmunkról, ha valóban így történt. 

Szerencsére túl sok a homályos, sőt nyugtalanító részlet ahhoz, hogy a halálhírbe beletörődjünk. A fiatalember sportklubja, az MTK Park Teniszklub, valamint iskolája, a Vörösmarty Mihály Gimnázium is nehezen értelmezhető sietséggel búcsúzott el Egressy Mátyástól, méghozzá a család beleegyezésére hivatkozva. Ki az a szülő, aki csupán néhány nappal a gyereke eltűnése után, a gőzerővel zajló rendőrségi nyomozás közben máris beletörődik a szörnyű, elviselhetetlen veszteségbe? Nem életszerű reakció. Nem ítélkezni, nem is okoskodni akarok – abban bízom, mindez inkább elterelő hadművelet, a túlzott médiafigyelem leszerelése, hogy valós információk alapján folytatódhasson a szakszerű kutatómunka. Ne adjuk fel a reményt: Egressy Mátyás él, s egészen más okból tűnt el, mint ahogy gondolnánk.

Ha mégis úgy vesztette életét, ahogy jelenleg sejtjük, akkor a bulinegyedbe betévedő minden fiatal veszélyben van. Erről személyes érintettség alapján is mesélhetnék. Kisebbik fiam bő esztendeje ugyanígy a saját lábán, kétségtelenül ittasan, de beszámítható állapotban távozott onnan, ám ő megúszta azzal, hogy csupán hat óra esett ki teljesen a tudatából – az alkoholon felül ki tudja, még minek a hatására –, ami alatt a telefonjától, a hátizsákjától, benne laptoppal és még a kabátjától is megfosztották valahol a pesti éjszakában, aztán a reggeli órákban legalább magától jelentkezett kétségbeesetten. Ahogy Egressy Mátyás, ő is egyedül hagyta el a szórakozóhelyet. Nekem ezzel van gondom igazán.

A bulinegyed kialakulását alapvetően az önfeledt szórakozást kereső turisták kedvéért engedélyezték – előnye, hogy behatárolt helyre koncentráltan könnyen elérhető és ellenőrizhető. Ám persze a pesti ifjúság is rákapott. Az egykor közkedvelt egyetemi klubok népszerűsége ezzel párhuzamosan leáldozott, pedig azokban már csak azért is ritkább volt a konfliktus, mert homogén volt a közönség.

 Egyik barátunk ingatag korszakában rendre alig néhány perccel azután, hogy bejutottunk a Vak egérként is ismert Old’s klubba, elvesztette a maradék tartását is, úgy döntött, buli helyett inkább lepihen, az ablak alatt a párkányon „megágyaztunk” neki, időnként ránéztünk, s persze távozáskor vittük, kísértük őt is, véletlenül sem hagytuk magára. Másikunknak az volt a mániája, hogy ittasan haza akart indulni – kocsival. Nem legyintettünk, hogy az ő dolga, inkább eldugtuk a slusszkulcsot. Ha ritkán balhé támadt, közösen léptünk fel. Igaz, a dolgunkat megkönnyítette, a védelmünket biztosította arab barátunk, Efi, akinek galamblelke volt, de a külseje, szakállas fizimiskája, gyerekkori munkától sportos alkata annál inkább követelt mérlegelést, sőt tiszteletet attól, aki kötekedni merészelt volna velünk, a barátaival.

Az egyetemi kollégiumban tényleg testvéri közösségben éltünk. Megosztottuk egymással az ételünket, italunkat, pénzünket, tudásunkat, mindent, amink csak volt. Remélem, tévedek, de ez az összetartás mintha kiveszőben lenne manapság.

Hogy miért? Nehéz erre pontos választ adni. 

A mai fiatal számára a telefon afféle digitális köldökzsinór. Amíg ott van a zsebben, addig úgy érzi, nincs egyedül: van térkép, van hívás, van üzenet, van segítség. Csakhogy ez a biztonságérzet sokszor illúzió. Elég, ha az akkumulátor lemerül, ha a készülék kicsúszik a zsebből, ha eltűnik – a magabiztosság pillanatok alatt pánikká alakul. A fia­tal ilyenkor nemcsak a kapcsolatait veszíti el, hanem a tájékozódóképességét is. Nem tudja, hol van, merre induljon, kiben bízhat meg. 

Sőt, talán ennél is nagyobb a baj. A megváltozott általános környezet, két legfőbb forrásaként a közösségi média, eszközként az okostelefon – ma már ez viselkedéstudományi közhely – önzésre nevel. Természetesen ez nem az egyetlen, de mégiscsak jelentős hatás.

A telefon hasznos eszköz, de nem társ, nem barát. Egy igazi, hús-vér barát nem merül le, nem szívódik fel. Nem akkor jön el a világvége, amikor nincs wifi, amikor a kijelző elsötétül. Hanem ha fizikai valónkban válunk magányossá, kiszolgáltatottan egyedül maradunk.