Illyés Gyula mutatott rá egy interjúban a nyolcvanas évek elején, hogy míg a környező országokban túlhősiesítették a történelmet (mondhatott volna arcátlan politika-vezérelt mítoszgyártást és történelemhamisítást is, ami egyébként máig zajlik a szomszédságunkban), addig nálunk szabályos hőstelenítés zajlott, mi több, nemzetárulókat emeltek piedesztálra az előbb emlegetett Károlyi–Jászi körtől a tanácsköztárság pribék­jeiig, miközben a valódi nagyságokat – Gömbös Gyulától Horthy Miklósig – diszkreditálni igyekeztek.

Ehhez képest 

Nemzetellenes álláspontot képviseltek minden létező kérdésben a hadsereg leszerelésétől a kultúrpolitikán, a „bizalom-megelőlegező” – valójában önfeladó – külpolitikán át a nemzeti vagyon elherdálásáig. Hálásak lehetünk a Fennvalónak, hogy midőn a gazdasági holdudvaruk kormányra kényszerítette őket, kiderült az, amit a Demokratikus Charta révén már sejthettünk, hogy a kommunistaellenességük csak álca, megtévesztő demagógia, retorikai hadművelet. Akkor indult a lejtmenet, mely a történelem szemétdombjára juttatta ezt a pont odavaló pártot.

Négy év elteltével újra próbálkoztak, kiegészülve az immár a balra besorolt Jobbikkal. Nem meglepő, hogy nem a ballib társaság vette át a Jobbik jelszavait, hanem a Jobbik adta fel önmagát minden fontosabb nemzeti témában a migrációtól a CEU-ig, leszámítva a külhoni magyarok ügyét, amit akkor még nem tagadott meg a párt a DK-t megszégyenítő jakabpéteri fröcsögő stílusban. A Jobbikot a megsemmisülésbe vezető kényszerpályára tevő Vona Gáborról nem sok jó mondható el, de az tény, hogy nem fordult retorikai szinten az elszakított magyar nemzetrészek ellen a keserves marosvásárhelyi tapasztalat után sem, amikor a nép hangja megszólalt és az egész Kárpát-medencei magyar választóközönség megtudhatta, hogy egy egyszerű székely ember nemhogy az országot, de a disznóólját sem bízná rá.

Talán nem veszi rossz néven Kurtz ezredes, hogy vesszőparipáját kölcsönvéve ama feltételezésnek adok hangot magam is, hogy valahol a CIA megfelelő szakosztályán úgy vélték,

Vélhető, hogy a politikafogyasztó közönség tagjainak jó része vezet hozzám hasonlóan „MZP best of” listát – nálam az a bemondása áll a sor élén, hogy Orbán Viktor a felelős az orosz–ukrán katonai konfliktus kirobbanásáért. A mélyállami projekt ismét megbukott, annak rendje és módja szerint.

És itt vagyunk 2026-ban, amikor egy olyan ember áll a több mint másfél évtizede vereségből vereségbe bukdácsoló balos tábor élén, aki előszeretettel használja a nemzeti szimbólumokat és a nemzeti retorikát, nem keveset egyébként a Fidesztől kölcsönözve. Azért érdekes lenne belelátni azoknak a szavazóknak az agyába, akik a balos agymosás hatására teljesen elszakadtak a gyökereiktől, és sugárban hánynak minden nemzeti szimbólumtól, a Trianon-témától, Wass Alberttől, vagy akár magyar zászlótól is, de ezzel együtt a Tisza Párt táborába tartoznak. Ugyanakkor azt lehet tapasztalni a mindennapi életben, hogy ez a nemzeti máz nem hatástalan. 

Bizony léteznek hús-vér „csalódott fideszesek”, továbbá párt nélkül maradt Jobbik-árvák, aki soha nem szavaztak volna egy Gyurcsány-vezette ellenzéki listára, de valamilyen rejtélyes okból hajlandók voksukat Magyar Péterre adni, akinek politikája – kiindulva EP-képviselőinek szavazataiból – ugyanolyan nemzetellenes, mint a korábbi brüsszelita báboké, de a nemzetgyilkos csomag piros-fehér-zöld pántlikája elég nekik a félreszavazáshoz.

A most hivatalosan is elindult kampány tétje ezeknek az emberek a visszatérítése a nemzeti oldalra, annak tudatosításával, hogy