A gyorsan eszkalálódó válság rávilágít az Egyesült Államok hosszú távú geopolitikai érdekei és a szövetségi kötelezettségei közötti ütközésre. De látunk egy másik ilyen ütközést is, ami az amerikai és az európai érdekszférák között következett be, felidézve a gyarmati idők nagyhatalmi súrlódásait.

 Washingtonban lassan megértették, hogy a régi táncrend egyre kevésbé szolgálja az amerikai érdekeket. A hidegháború utáni kényelmesen lustító egypólusú világ megszűnt. Oroszország és Kína egyre agresszívebben terjeszkedik az Északi-sarkvidéken. Az Egyesült Államok nem engedheti meg magának, hogy tétlenül nézze ezt a folyamatot. És lehet, hogy egyeseket megdöbbent, ami itt következik, de egyetlen védelmi paktum sem örökfilm.

Grönland ügye ebben a kontextusban válik érthetővé. Az USA számára Grönland stratégiai eszköz a Kína és Oroszország elleni versenyben az Arktikum birtoklásáért. Ami teljesen abszurdumnak tűnik a liberális kánon álmoskönyvében olvasgatva, az már az előszavában jelen van az összes geo­politikai klasszikusnak.

Éppen úgy, mint az 1956-os szuezi válság esetében, egy nemzet nagystratégiai érdekei mindig előnyt élveznek a szövetségi kötelezettségeivel szemben. Az USA kész konfrontálódni egy közeli szövetségesével is, ha a nemzeti érdekei ezt kívánják. Ez a realizmus iskolapéldája. Nincsenek örök barátok, csak örök érdekek vannak. A grönlandi vásárlási ajánlat és a katonai beavatkozás lebegtetése üzenet a többi szövetségesnek is. A geopolitikai realitások visszatértek, a világ megváltozott. Tessék ehhez igazodni.

Európa mindig is egy posztmodern paradicsomnak hitte magát. Ahol a történelem véget ért. Ahol a konfliktusokat párbeszéddel, jogi és adminisztratív úton oldják meg. Ahonnan egyre inkább száműzik a politikát, a maga zajos rendetlenségével együtt. Az, hogy ezzel egyszersmind a demokrácia fogalmát is kiforgatják a szótári jelentéséből, csupán járulékos veszteség. A kanti tökéletes béke érdekében nem a világvége, ha ezentúl a politikusaid már nem képviselnek, hanem menedzselnek téged. Ez a Fukuyama-féle álomvilág – mások olvasatában disztópia – mélyen beivódott az európai politikai kultúrába. De a világ nagy része továbbra is a hobbesi dzsungel törvényei szerint élt és él a mai napig. Mindezt azonban az európai politikusok és a sokdiplomás tanácsadóik nem értik. 

Nem csoda, hiszen igen nehéz megértetni valakivel valamit, ha a megélhetése múlik rajta, hogy ne értse a csíziót.

Így hát nem meglepő, hogy az első európai válasz a grönlandi válságra meglehetősen szánalmasra sikeredett. Egy európai politikus azt javasolta, hogy Grönland lépjen be és kérjen menekültjogot az Európai Unióban. Ez persze egy igen komikus válságkezelési mód. Ahogy az EU-tagság amulettje nem fogja megvédeni Ukrajnát az oroszoktól, éppen úgy Grönlandot is védtelenül hagyja az amerikai ambí­ciók célkeresztjében. Az EU-nak erszénye talán van, de kardja az nincs. 

A második válasz még ennél is hajmeresztőbb volt. Egy második hajlandók koalíciója, amely ezúttal az amerikaiakkal hajlandó ölre menni azért, hogy egy régi európai gyarmat európai gyarmat maradhasson. Miközben persze elvárják, hogy az USA az életét és a vérét adja értük, az első hajlandók koalícióját támogatva az ukrán hómezőkön.

A nyugat-európai fővárosokból nézve a dolgot mindez teljesen látszólag logikusnak hangzik. Hiszen még Fukuyama is előjött a barlangjából, és buzgón bólogatott, hogy bizony-bizony. Elérkezett az ideje lesöpörni az asztalról ezt a sok ostobaságot. A pacifista csekkfüzet-diplomácia és biztonsági welfare kora lejárt. A biztonságot nem lehet kiszervezni. A saját erő hiányát nem lehet pénzzel pótolni. A szellemi restség, az intellektuális lustaság azonban megakadályozza az európai elitet abban, hogy szembenézzen a valósággal. Nem akarják látni a veszélyt. És amikor végre mégis észreveszik, a cselekedeteik idegesek, kapkodóak, biztonság és elrettentés helyett eszkalációt szülnek.

A világrendváltás megértéséhez érdemes kalózkodnunk egy kicsit a rendszerelmélet felségvizein, és kölcsönvenni a Paul Watzlawick alkotta elsőfokú és másodfokú változás fogalmát. 

Az elsőfokú változás a rendszeren belül történik. A szabályok változatlanok maradnak. A másodfokú változás ezzel szemben magát a rendszert változtatja meg. A szabályok újraíródnak. Ez olyan, mint amikor felébredünk egy álomból. Az ébredés nem része az álomnak. Az egy minőségileg más állapot. A grönlandi válság ilyen másodfokú változást jelez. A nyugati politikusok azért nem értik a helyzetet, mert ők az elsőfokú változás logikájában gondolkodnak. Azt hiszik, hogy ha ugyanabból többet csinálnak, akkor megoldódik a probléma. De a másodfokú változásnál a „több ugyanabból” nem megoldás. Hanem maga a probléma.

A másodfokú változás körülményei között semmi értelme annak, hogy a régi rendszeren belüli szabályokat próbáljuk beleerőltetni az új világrend Hamupipőke-topánkájába. A feladat a tanulás, az új rendszer fogaskerekeinek és áttételeinek a megértése, hogy befolyásolni tudjuk az új rendszer működését.

A tanulási folyamat legnagyobb akadályai szociológiaiak és gazdaságiak. Aki évtizedeken át abból élt meg, hogy a liberális-internacionalista kánon kódexeit biflázta és kérődzte vissza, annak igencsak törni fogják a száját az „új időknek új dalai”. Márpedig a tények, ha megkutyálják magukat, igen makacs dolgok tudnak lenni.

Ez a válság egy ébresztő. Mert ha tovább alszunk, akkor arra ébredünk, hogy a világ, amit ismertünk, eltűnt. Egy olyan világ jön, ahol nincs szabály, nincs világ és nincs rend. Csak erősek vannak és gyengék. Ragadozók és prédák. Mi döntjük el, hogy melyik csoportba akarunk tartozni. De az idő a döntés meghozatalára gyorsan fogy.

A szerző az Alapjogokért Központ biztonságpolitikai elemzője, lapunk főmunkatársa