Sok minden eltűnt korunkra a múltból, de egyvalami még itt marad a 20. századból. Az a fura nézet, hogy a lázadás az önmagában érték.

A kedvenc lázadóim most az interneten vannak. Fűtött stúdiókban, valag pénzzel a céges számláikon. (Az általuk seggnyalónak titulált Nagy Feró volt, hogy az őrszobán ücsörgött, és ’81-ben – mint zenekar – gyakorlatilag az összes megyéből ki voltak tiltva. Ferónak elvették az útlevelét, és még ’86-ban is csak külön engedéllyel mehettek ki Bécsbe Waszlavikkal egy kétnapos fellépésre.)

Az internetlázadás a legbiztonságosabb.

Facebook, TikTok, Insta, megy a lájk, az elkövető megfürdőzhet a hőssé válás érzetében – se pofon, se őrszoba, se nélkülözés –, és a lájkoló is azt hiszi, hogy a lájkjával le van tudta a dacos szembenállás, a hősi póz, nem kell gépfegyveres katonákkal és ifjúságvédelmisekkel szembenézni, mint 1985-ben a Total ’85 punkfesztiválon Pakson, ahol a kultúrház előtt konkrétan egy tank vesztegelt.

Tudom, közhely – és biztos egy mai lázadó szemében boomer szöveg –, de a kutya is jó dolgában veszik meg. „Én mindenkit egy kib…szott bűnözőnek látok, aki ebben az ocsmány kizsákmányolásban részt vett, és nem fogok senkinek megbocsátani. Legyen az fideszes, a felszopó propagandájuk, a fidelitasosok, ezeket mind megjegyeztem.”

Ez a kedvenc (értsd: legidegesítőbb) influenszerem, Nagy Ádám dacos odamondogatása. Ő mindig keményen csap oda, s nem kímél senkit. A következményekkel se törődik. Megmondja, még akkor is, ha ezért a büntetés kétezer lájk.

Jólvanezígy Ádám szerint a nők, a vidékiek és az idősek „b…szhatják” el sokak jövőjét áprilisban azzal, hogy a Fideszre szavaznak.

Megfigyelésem, hogy az ellenzék részén elképesztő a lincshangulat. Azon a térfélen az a meggyőződés, hogy ha ők nyernek, akkor mi megyünk a böribe. Nem vicc. Ezt leírják véleményformálók és a plebs is. Páran akasztással is előhozakodnak, de a „mentek a böribe”, ez náluk alap.

Van egy csomó ember, aki küzd a szebb világért, és úgy gondolja, hogy a szebb világ útjában embertársai állnak. S mivel az általuk elképzelt szebb világ útjában vannak, akkor gonoszok. S a gonoszokat el kell távolítani. Le kell számolni velük, likvidálni kell, le kell sittelni, hogy ne akadályozzák a boldogságot.

Ezek tényleg ezt gondolják.

NoÁr egyik posztja alatt – ahol az egyik Lázárinfó alatt ordibáló mellett vigyorog – írja egy ember (Sándor), hogy „Nagyon remélem, nem fogjuk ezeket a rohadtakat az utcán látni, mellettünk elsétálni, mert nem ott a helyük, hanem a BÖRTÖNBEN.” És erre ezt válaszolja kommentben Molnár Áron: „Jogos”.

Nekem eszembe nem jutna azt mondani, hogy az utcán sétáló ellenzékieket, akiknek egy része lehet, hogy ugyanazt a zenét hallgatja, esetleg volt iskolatárs vagy távoli rokon, börtönbe kell zárni. Félelmetes.

Megvallom, én is beszéltem lázadó hülyeségeket. Mármint tizenhat éves koromban. Sose felejtem el, amikor jó édesanyámnak felhevülten szónokoltam az anarchista társadalmi berendezkedés áldásairól meg a nagybetűs szabadságról – szegény csak annyit mondott: Fiam, ezek marhaságok –, de akkor tizenhat voltam, és a konyhában történt. Egy kommunista diktatúra vége felé. Nem felnőtt fejjel, gazdag vállalkozóként, az interneten, a szólásszabadság korában. 

G. K. Chesterton, angol író (1874–1936) egy regényhőse mondja Az ember, aki csütörtök volt oldalain. „Mi lázadók hetet-havat összehordunk a kormányzat bűneiről. Mindez merő badarság. A kormányzatnak nincs más bűne, csak az, hogy kormányoz. A legfőbb hatalom megbocsáthatatlan bűne az, hogy legfőbb.”

Igen. Az emberi lélek semmit nem változik. De az idézetnek még nincs vége: „Nem azért átkozlak benneteket, mert kegyetlenek vagytok. Azért átkozlak benneteket, mert biztonságban vagytok.”

Ez itt még a szociális kockázattal járó lázadás korszaka. De ezek a mai nyomorultak stúdióból lázadnak, milliós fizetésekkel.

Jut eszembe: örülök, hogy Fenyő azért még kibékült a Szikorával. Olyan kínos és felesleges dolog, amikor öreg zenészek még a legvégén is haragot tartanak.

(Borítókép: Fekete Bárányok rockkoncert – Beatrice, a Hobo Blues Band, a P. Mobil zenekarok. Fotó: Fortepan/Urbán Tamás)