Nyelvünk helyén idegen vartyogás

KÉT MAGYARORSZÁG – Nem a más nyelv zavaró, hanem ha a miénk már ott sincs.

Fotó: Shuttertock Forrás: Shutterstock

Alig nyitott meg, ripsz-ropsz be is zárt egy vietnámi étterem a fővárosi Margit körúton – olvashattuk a hírt néhány hónapja. Történt ugyanis, hogy a DBA Bubble Tea nevű étterem-teázó öles betűkkel, majdhogynem büszkén hirdette magáról: a magyar nyelvű kiszolgálásért háromszázalékos felárat számol föl. Jó, mi? Magyarországon – a magyar nyelvért! Erre föl a háborgó vásárlóközönség – teljes joggal – elkezdte lepontozni a helyet a világhálón, és nem túl hízelgő véleményeket írt róla. Talán akadt olyan is, aki személyesen küldte el (pontosabban vissza) melegebb éghajlatra az éttermi személyzetet. Az már más kérdés, hogy a cifrákat lefordította-e valaki. Felár nélkül.

Mindenesetre a magyarellenes intézkedésből előbb fölhorgadás támadt, majd sajtóhír lett. Még a magyarellenességen máskülönben jókat nyihogó baloldali aktivistasajtó – a 24-től a HVG-ig – is beszámolt az esetről, meglepően tárgyilagosan. (Megfigyeltem: ha egy botrányt képtelenség rákenni Orbánra és/vagy Trumpra, tudnak tárgyilagosak lenni. Örvendjünk!) A balhé hatására az étterem átmenetileg bezárt, a vezetőség bocsánatot kért.

„Őszintén elnézést kérünk a menünkben történt hibáért, amely félreérthető módon azt a benyomást kelthette, hogy 3 százalékos díjat számítunk fel a magyar nyelv használatáért. Ez teljes mértékben egy szerkesztési hiba volt, és semmilyen szándékunk nem volt ilyen díjat bevezetni” 

– írták Facebook-bejegyzésükben, hozzátéve, hogy még csak most indultak, kevés a kommuniká­ciós tapasztalatuk. Azóta egyébként újranyitottak, sok sikert kívánok nekik. Eszemben sincs rajtuk köszörülni a nyelvemet. Már csak azért sem, mert a baj jóval általánosabb, súlyosabb és régebbi, mint ez a zöldfülű „buborékos ­teázó”. Baj alatt az anglomániát értem.

A módszerváltással kezdődött, és mostanra teljesen elharapódzott. Kimész az utcára, és alig látsz magyar feliratot. Magyar üzlettulajdonosok cikinek érzik az anyanyelvükön kiírni mesterségük címerét és hogy mit árulnak. Mindenütt „restaurant”-ok, „pub”-ok, „massage salon”-ok, „barber shop”-ok, „cake shop”-ok, „dog café”-k, „bakery”-k és egyebek. Az ajtókon „open” és „close”, továbbá „push” és „pull”. No meg „opening hours”. Hadd ne soroljam a végtelenségig. Szánalmas. Nyilván túlérzékenység meg magyarkodás, de hol a frászban élünk? Ez most itt akkor London vagy Budapest? Szeretjük a turistákat, jöjjenek csak serényen, költsék itt a pénzüket, minél többet, annál jobb, és tisztelettel írjuk ki nekik a kínálatot angolul, esetleg németül is, jó, hogy mindenütt vannak többnyelvű eligazító táblák, legyenek, hurrá. No de álljon már meg a baktercsizma! Átestünk a ló túloldalára. Ott tartunk, hogy egyre több helyen magyarul már nincs is kiírva semmi. A helyi őslakosság tanuljon meg idegenül, ha étkezni óhajt a saját fővárosában.

Személyes „élmény”: pár hónapja valamelyik nyamvadt, budapesti bevásárlóközpontba keveredtünk a családdal, és máris az első szembejövő kávézóban egyetlen magyar nyelvű feliratot sem találtunk. Rikító betűkkel: ilyen „coffee”, olyan „cocktail” meg amolyan „drink”. Ez hogyan lehetséges? El tudjuk olvasni, persze, ám nem azért tanultunk nyelveket, hogy a saját hazánkban angolul kelljen vartyognunk. Alapnak kéne lennie, hogy minden ki van írva magyarul. Mondanom sem kell, nem tőlük vettünk „coffee”-t. Viszont érdekelne, hol van ilyenkor a helyi jegyző? Mit csinál? Épp „drinkel” valahol? ­Miért nem intézkedik? Értem persze, hogy balos polgármester mellett az idegen szép, sőt szebb, mint a magyar, de talán a jegyző úr vagy úrhölgy is értesült róla, hogy Magyarországon vannak mindenféle jogszabályok, őt pedig éppenséggel azért fizetik, hogy betartassa azokat.

Jelen esetben a gazdasági reklámokról és üzletfeliratokról szóló törvényt, amely kimondja: a fogyasztók tájékoztatását szolgáló hirdetményeket – így az éttermek, kávézók tájékoztatóit is – magyar nyelven kell megjelentetni. Vagy legalább: magyarul is. 

Hogy magyar nyelvű itallap volt-e, nem emlékszem, azt talán már meg sem néztük. Ha az se volt, az már a fogyasztóvédelem asztala. Mindegy. Nem a jegyzőt és a fogyasztóvédelmet akarom piszkálni, csak jó lenne fölébredni, észhez térni. Megőrizni, vigyázni arra, ami a miénk: az anyanyelvünkre. Ez talán még a földnél is fontosabb.

Élhetsz idegenben vagy idegen megszállás alatt: amíg magyarul beszélsz, a föld, amin állsz – magyar föld. És megfordítva. Ha már a csonkahonban „hunglish” kotyvaléknyelven „szpíkelünk” egymással, és „meetingre” járunk meg „shoppingolni”, akkor hamarosan ez nem Magyarország lesz itt, hanem Hunglia. Egy ugyanolyan szürke, unalmas, magyar színeitől, ízeitől, sajátosságaitól, nyelvétől megfosztott birodalmi terület, mint tőlünk nyugatra nagyjából minden.

Lehet ezt magyarkodásnak, túlérzékenységnek vagy hiábavaló hőbörgésnek nevezni. És kiröhögni is, hogyne. Megfigyeltem, ugyanazok szokása ez, akik aztán mínuszos hírben vagy még úgy sem számolnak be arról, amikor a szomszédos műállamokban azért vernek meg a nyílt utcán magyarokat, vagy azért üvölti le a fejüket az orvos a kórházban, mert az anyanyelvükön szólalnak meg. Hosszasan lehetne sorolni a példákat; Malina Hedvig megverése csupán egy példa a sok közül. Hogy ez túlérzékenység lenne? Nem hiszem. Mi, magyarok türelmesek vagyunk és befogadók. Nem emlékszem egyetlen esetre sem, hogy bárkit bántottak volna errefelé, amiért nem magyarul beszélt az utcán. Mindeközben azt látom, hogy a magyar nyelv támadás alatt áll szerte a Kárpát-medencében. És immár nemcsak külhonban, a jóindulatúan beengedett, majd elszemtelenedett idegenek részéről, hanem a trianoni gúnyhatárokon belül is. Sokszor mi magunk rontjuk, rohasztjuk a saját anyanyelvünket.

Néhány hónapja betértünk egy indiai étterembe a családdal, valahol Józsefvárosban. Meg is érdemeljük, tudom. Senki sem beszélt magyarul. Igaz, így legalább háromszázalékos felárat sem számíthattak föl érte. Magyar étlap talán volt, de erre nem vennék mérget. Az étel ehető volt, a hely piszkos, a mosogatás kérdéses. Ahogy egy itt forgalmazott árucikken a magyar címke alap, ugyanígy alap kell legyen a magyar nyelvű kiszolgálás, a magyar feliratok kívül és belül. Hogy a magyar mellett még hány másik nyelven vésik oda, az már lényegtelen. Nem az idegen nyelv zavaró, hanem ha a miénk már ott sincs.

Kedves külföldi barátom, aki idejössz a mi szép, tiszta és biztonságos országunkba! Legyen alap, hogy ha Magyarországon nyitsz éttermet, cukrászdát, sörözőt, manikűrszalont, kutyafodrászatot, ha belőlünk akarsz megélni, akkor megtisztelsz minket, helyie­ket azzal, hogy a saját nyelvünkön szólsz hozzánk. Magyar feliratokat használsz.

És még az sem kizárt, hogy ha élőszóban esetleg kínlódsz a magyarral (tudjuk, nehéz), akkor a segítségedre sietünk, és átváltunk angolra. Mert vendégszerető nemzet vagyunk. Az a baj, hogy talán túlságosan is. (Mikor ifjúkoromban Franciaországban jártam, a legtöbb üzletben nem voltak hajlandók angolul megnyikkanni. Az arcukra volt írva: ­miért nem tanultam meg én franciául? Végül is igazuk volt.)

A XVIII. század elején Kazinczy Ferencék nyelvújító mozgalmának egyik célja az volt, hogy az idegen (akkoriban főként latin és német) szavak dömpingszerű átvétele helyett magyarokat alkosson. Hogy a magyar nyelv megújuljon, életképes maradjon. Új, szép magyar szavakat teremtettek ezerszámra. A XX. század elején Kosztolányi Dezsőék és a Magyar Nyelvvédő Egyesület is azért küzdött, hogy a technikai eszközök nevét ne kritikátlanul vegyük át. Ma is valami hasonlóra lenne szükség. A magyar nyelv védelmére.