„Úgy bántak velünk, mint az állatokkal” – idézett egy Szovjetunióba hurcolt asszonyt egy ízben Földváryné Kiss Réka, a Nemzeti Emlékezet Bizottságának elnöke. Nem tudni, mi lett a hazatért nő sorsa, de nyilvánvalóan hasonló tapasztalatokról számolhatott volna be az erőszakkal málenkij robotra vitt több százezer magyar, akik hazatérhettek a gulág, a szovjet kommunista kényszermunkatáborok poklából. Mert nem jöhetett vissza a megsemmisítőtáborokként működő lágerekből mindenki, s bár különböző számok vannak forgalomban, a közel egymillió polgári internáltból és hadifogolyból legalább háromszázezer honfitársunk odaveszett. Az a borzalmas persze, hogy aki hazajöhetett hosszú évek múltán, legtöbbször az sem élhetett emberhez sokkal méltóbb életet, mivel a hazai kommunista diktatúra szerint nem voltak emberszámba vehetők azok a megbélyegzett bűnös emberek, akik élő corpus delictiként szolgáltak arra, hogyan néz ki belülről a bolsevik paradicsom.
Arra emlékezünk, hogy 1953. november 25-én léphetett ismét magyar földre a gulág iszonyatából hazaengedettek első csoportja. Az Országgyűlés 2012-es döntésének értelmében ez a nap a Szovjetunióba hurcolt magyar politikai rabok és kényszermunkások emléknapja. De nem kell-e arra is emlékeztetnünk ennek kapcsán, hogy a világ azóta sem okult az akkori infernális, emberiségellenes gaztettekből? Abból, hogy egy emberpusztító ideológia miként zabál föl maga körül minden szépet, értéket és jót, ha szabadon hagyják garázdálkodni, s monopolista, elitista elnyomó gólemmé növekedni a nevében fellépő erőket? Napjaink történéseit figyelve szinte egyáltalán nem emlékszünk minderre. Amikor az olyan emberellenes ideológusoknak, politikai gonosztevőknek, mint Karl Marx és Vlagyimir Iljics Lenin, szobrokat emelnek Nyugat-Európában, és ezeknek a felháborító kezdeményezéseknek a brüsszeli posztkommunista vezetés tapsol, megkoszorúzza azokat, akkor miként beszélhetnénk arról, hogy a történelem az élet tanítómestere? Milyen tanulságokat vontak le a baloldali politikusok a huszadik század történelmi katasztrófáiból, totalitariánus tömeggyilkos tombolásaiból? Semmilyent. Vagy ha arra jutottak, hogy a málenkij robotok és gulágok szellemi atyjai, genocídiumgazdái jól tették a dolgukat, akkor mire számíthatunk tőlük? Mivel különbek ezek a politikusnak álcázott szélsőbaloldali aktivisták a történelem szörnyetegeinél?
Lárifári, hogy a történelem nem ismétli önmagát és nem lehet kétszer ugyanabba a folyóba lépni. Mit tudhatott szegény Hérakleitosz a huszonegyedik századi újgonoszok praktikáiról? Legfeljebb kifinomultabb, farizeusabb módszerekkel operálnak, támadnak. Most már kötelezettségszegési, jogállamisági eljárásnak vagy hetes cikkelynek hívják őket, illetve európai bírósági koncepciós perek formáját öltik ezek a XXI. századi új málenkij robotok és könyörtelen totalitariánus alávetési kísérletek. A cél most is az öntudatos egyén és egy egész nemzet, ország akaratának megtörése, engedelmessé gyötrése – ha belegebed, belehal, akkor is.
Varga Judit igazságügyi miniszter a tegnapi megemlékezésen figyelmeztetett: sokan mentegetni próbálják a bolsevizmust, emberarcú kommunizmus azonban nem létezik, csak az, amelyik az emberi jogok semmibevételét, az állandó terrort képviseli.
A helyzet az, hogy a magyarság átoltottsága a diktatúrákkal, a kommunizmussal szemben éppen a drámai előképek miatt igen magas. Ha úgy tetszik: az akkori áldozatok mártíriuma ezért sem volt hiábavaló. Nekik is köszönhetjük, hogy nagy praxisunk van a diktatúrák túlélésében – és legyőzésében.
Borítókép: Koszorúk a Szovjetunióba hurcolt magyar politikai rabok és kényszermunkások emléknapján az V. kerületi Honvéd téren a gulág áldozatainak emlékkövénél. (Fotó: MTI/Illyés Tibor)
