Amikor tegnap néhány perccel kilenc óra után kijött a Nemzetközi Úszószövetség, a FINA közleménye, miszerint Budapest átvállalja Fukuokától a rendezést, így nem marad el az idei vizes világbajnokság, a baloldali média torpedónaszádját az a kérdés foglalkoztatta, vajon visszaépítik-e a Batthyány térre a 27 méter magas ugrótornyot, s hozzá kell-e nyúlni újra a Duna Arénához. Értjük. Bennfentes információikra hivatkozva esetleg még kiszivároghatott volna, miszerint a kormány a Duna felduzzasztását tervezi, hogy a karmelita kolostorból is követni lehessen a látványos óriástoronyugrás versenyeit. Nos, nem és nem. A világbajnokság megrendezése nem jár semmiféle extra költséggel, ellenkezőleg, a költséghatékonyság a vezérlőelv, nem épül új uszoda és torony, éppen ezért az óriás-toronyugrás ezúttal kimarad a vb programjából. A FINA továbbá alaposan visszavágta a jogdíjakat, s a maga részéről vállalja, hogy a szokásosnál sokkal kisebb létszámú delegációt küld az eseményre. Mi több, a világbajnokság nem korlátozódik a fővárosra, hiszen a vízilabdatorna egy-egy csoportjának Debrecen, Szeged, illetve Sopron ad otthont.
A világversenyek rendezése, a sportlétesítmények építése politikai ügy lett Magyarországon. Először azon volt trendi élcelődni – kapaszkodjanak meg, a magyar sport legnagyobb tradícióval bíró szervezetében is –, hogy hazánk csupa periferiális sportág seregszemléjének ad otthont. Amióta aztán Budapest csúcssportágak képviselőit látja rendszeresen vendégül, presztízsberuházásnak bélyegeztetnek meg a pazar létesítmények. Nehéz a megfelelő mértéket eltalálni – a mindenki tetszését elnyerő és igényét kielégítő mértéket. Jártam, méghozzá a világ egyik legfejlettebb országai közé tartozó Kanadában, cserkésztáborra emlékeztető kajak-kenu világbajnokságon, s még ma is a végletek országaként jellemezhető Brazíliában futball-vb-n olyan stadionban, amelyről már akkor lehetett tudni, hogy csupán arra a néhány mérkőzésre építették, későbbi kihasználtsága bizony erősen kérdéses.
