Európa számos pontján, így Budapesten is összeült a védelmi tanács, megvitatták az értesüléseket, égtek a telefonvonalak a NATO-tagországok között. Megnyugtató, hogy a vezető nyugati hatalmaktól, elsősorban Washingtonból is olyan hangok hallatszottak, amelyek szerint senkinek nem érdeke, hogy a feszültség további élezésére használja fel az incidenst. A magyar történelemből Kassa 1941-es bombázása emlékezetes példa arra: hasonló esetben először számoljunk háromig a visszafordíthatatlan lépés előtt. Hátha többet tudunk, mire elhangzik a négy.
Sok mindent így is tudunk. Lassan kilenc hónapja dúlnak a harcok, a különböző számítások szerint több mint százezer emberéletet is kiolthattak. Kilenc hónapjával ugyan továbbra is csecsemőről beszélünk olyan aggastyánok között, mint a „százéves” (valójában 116 éves) háború; utóbbit természetesen a maitól teljesen eltérő hadászati feltételrendszerben vívták, még a középkorban. Mi viszont itt és most élünk, nekünk – Ukrajna közvetlen környezetének, Európának – ez a háború túl hosszú és egyben földrajzilag túl közel van.
Európa sokat dolgozott azon, hogy – a máig fájó délszláv háborúkat leszámítva – 1945 óta összességében békében éljen. Friss brüsszeli hírek szerint a józan ész ma hiánycikké lett az EU fővárosában, mégis, a lengyelországi rakétabecsapódás vészcsengő kell hogy legyen azoknak, akik fegyverszállítással és szankciókkal a háború elnyújtását segítik elő. Nem a sokadik szankciós körre lenne szükség, amely tovább rontja Európa amúgy sem fényes kilátásait, hanem minimálisan tűzszünetre, jobb esetben béketárgyalásokra.
Az ilyen tárgyalások, megállapodások nem fájdalommentesek, senki nem állítja, hogy azok – és még szélsőséges példájukig, Trianonhoz sem kell visszamenni. Kinek-kinek le kell mondania valamiről: területről, presztízsről, ambícióról. A jelen helyzet ugyanis csak egy tekintetben tűnik fenntarthatónak: ha folytatódik az öldöklés, Európa pedig tovább szenved. George Friedman, a pontos előrejelzéseiről ismert amerikai geopolitológus tévedett, amikor azt mondta lapunknak: Moszkva szerinte nem támadja meg Ukrajnát. De abban igaza volt, hogy Putyin nagyon ráér.
Zelenszkij is. Khakiszínű pólóban ül a bunkerében egy kamera előtt, buzdítja az övéit, szidja Putyint, és hergeli a punnyadt, szibarita Nyugatot. Miért ne tenné, amíg pénzelik és fegyverrel tömik? Mi viszont nem érünk rá. Egy hete járt nálunk a nemzetközi kapcsolatok egyik legnevesebb amerikai szakértője. John Mearsheimer azt mondta, szerinte közel vagyunk ahhoz, hogy Oroszország és az Egyesült Államok – mondjuk finoman úgy, Ukrajna „protektora” – közvetlenül lőjön egymásra. Nem kellene megvárni.
