Az ötven pluszosok bizonyára emlékeznek még a marokkó nevű játékra. Különböző színekkel megjelölt, hegyes hurkapálcikára emlékeztető farudacskákat kell csomóba gyűjteni, egy erélyes mozdulattal szétteríteni, majd a pálcikákat egyesével úgy kihuzigálni, hogy a többi ne mozduljon meg. A mai fiatalok valószínűleg nem értenék, hogyan lehetett ezzel akár egy órán keresztül is feszülten játszani, hiszen a jelenből visszafejtve olyan vontatottnak tűnik, mint a Netflix-nemzedéknek az Egri csillagok vagy A Forsyte saga.
Marokkó úgy általában nem követel különösebb figyelmet Magyarország felől nézve. Kellő távolságban fekszik tőlünk ahhoz, hogy beérjük az alapinformációkkal. Lakosságát zömében muzulmán hitű arabok és berberek alkotják, a második világháborút követő évtizedben függetlenné vált Franciaországtól, a rendszerváltozás óta nálunk is mind többen fedezik fel mint kedvelt turisztikai célpontot, a Földközi-tenger, az Atlasz, a regényes hangzású városok, mint Casablanca, Marrákes, Fez és Tanger vonzzák a látogatókat, Marokkó ráadásul relatíve békés, toleráns ország, az arab tavasz is visszafogottan söpört végig rajta. De hogy Marokkó valaha is a világ közepévé válhat, azt mindenki csak tréfának gondolta volna.
Ma már tudjuk, elhisszük, hogy nem az, Marokkó semmi esetre sem játék. Sokkal inkább az arab büszkeség jelképe szerte a világon ezekben a napokban, a labdarúgó-válogatottjának köszönhetően. Az „Atlasz oroszlánjai” a Katarban zajló világbajnokságon a csoportkörből többek között az előző vb-n bronzérmes Belgiumot is legyőzve jutottak tovább, majd az egyenes kieséses szakaszban kivertek további két esélyest, Spanyolországot és Portugáliát, s immár a címvédő Franciaország elleni elődöntőre készülnek. A média már csak úgy működik, hogy ennek apropóján mindenekelőtt az Európában élő marokkói közösségek olykor fékevesztett triumfálása kerül a híradásokba. S bizony kétségtelen, a vérbő bevándorlók különösen Brüsszelben provokálják az elaggott őslakosokat randalírozásba átcsapó ünnepléssel. A képeket és felvételeket látva van okunk kételkedni a sokat emlegetett integráció sikerességében.
Különösen, ha kicsit mélyebbre ásunk. Gyakran idézett tétel, miszerint a bevándorlók a nyugati államok önfeladás szintjére emelt befogadási törekvései ellenére sem érzik sajátjuknak az új hazát.
A marokkói válogatott játékosai arra szolgáltatnak példát, hogy nem csak a beilleszkedési nehézségekkel küzdő, nehéz sorsú tömegek gondolkodnak így.
A marokkói játékosok többsége a kiemelt európai ligák csapataiban futballozik, ennek megfelelően ma már mindannyian dúsgazdag sportemberek, a válogatott, a haza mégis mindennél fontosabb nekik. Hogy ez mennyire így van, arról még inkább az árulkodik, hogy a huszonhat fős keretből tizennégy játékos nem is Marokkóban született. Közülük talán a leghíresebb, Achraf Hakimi történetesen a spanyol fővárosban. A Real Madrid akadémiáján nevelkedett, majd mint spanyol állampolgárt fiatalon behívták a spanyol korosztályos válogatottba. Nem bántotta senki, kiválóak voltak a körülmények, miként a napokban visszaemlékezett ezekre a napokra, mégis elköszönt, mert nem érezte komfortosan magát, s inkább Marokkót választotta. Mondhatnánk, ismeretlenül, hiszen nem élt ősei hazájában, de nem, mert a család Madridban is ápolta a marokkói és az arab, muzulmán gyökereket.
Haragudhatunk a marokkóiakra, amiért kiverték a spanyolokat és a portugálokat, megfosztották az álmától Cristiano Ronaldót. Ám jobban tesszük, ha kellő tisztelettel megismerjük őket. Itt vannak, megérkeztek. Szép lassan berendezkednek, és a fejünkre nőnek. S nem csak a labdarúgásban.
