Ha egyetlen műbe szeretnénk sűríteni mindent, ami magyar, pontosabban ami a magyart magyarrá teszi, akkor a Himnuszt kellene választanunk – mondta Orbán Viktor a nemzeti imádságunk születésének kétszázadik évfordulóján rendezett ökumenikus istentiszteleten. A miniszterelnök a beszédében arról is szólt, hogy bár műfaját tekintve imádság, a Himnuszt mégsem térdepelve és nem is leszegett fejjel énekeljük. Éppen ellenkezőleg, egyenesen, mindig felemelt fejjel.
Nyilván ki-ki vérmérséklete és politikai irányultsága szerint igyekszik megtalálni egy vezető politikus, főként egy kormányfő beszédében a saját véleményét leginkább alátámasztó részeket. Akár azért is, hogy vitatkozhasson velük, saját sémái, beidegződései szerint értelmezhesse azokat. A mostani ünnepi beszédet azonban nehéz másként érteni, mint amely a magukat magyarnak érző, valló emberek, netán pusztán rokonszenvezők számára felmutatta, kidomborította az összekötő és sohasem elválasztó kapcsokat. A Himnusz ugyanis mindannyiunké, minden magyaré, amelynek értelmezése, folyamatos megfejtése, tartalmának az éppen aktuális történelmi mához, a jelenbeli megpróbáltatásainkhoz igazítása közös, együttesen megoldandó feladat is lehet. Manapság divatos szóval nem megosztó, hanem konszenzusteremtő téma.
Hisz minek volna nagyobb nemzetmegtartó, közösségtudatosító ereje, mint a magyar kultúra napjának? Azt a kultúránkat ünnepeljük, amelyről oly buzgón akarnak kívülről, világot szaggató fogú tőkés birodalmak lebeszélni minket. Olyannyira, hogy még dollárszázmilliókat sem sajnáltak arra, hogy – egyik prominens ügynökük bevallása szerint – megváltoztassák a kultúránkat.
Mi történne, ha végre a politikai paletta külföldi receptúrák alapján ténykedő része is a magyar oldalra állna, és sutba vágná a kinti pénzes megrendelők eszement direktíváit? Miként a miniszterelnök is utalt rá: történelmünk folyamán mindig ellenálltunk az erőszakos átváltoztatási kísérleteknek, így szerinte ha van erény, amivel kiérdemeljük a túlélés jutalmát, akkor az az önmagunkhoz való ragaszkodás. Ezért nem tudnak bennünket meghajlítani, opportunistává tenni mindenféle szirénhangokkal, miközben folyvást bele akarnak vonni a háborúskodásba, s emiatt kell nekünk a történelem magyar oldalán maradnunk.
Miért ne sikerülhetne akkor az is, hogy minden magyar polgár – függetlenül a politikai, esetleg mégoly jelentős véleménykülönbségektől – a magyar oldalra álljon? Nincs ebben semmi fennhéjázás, nacionalista túlbuzgás. Ahogy a miniszterelnök mondta: nem jobbak vagy rosszabbak vagyunk, hanem mások. És ezt a másságot a magyar kultúra adja. Úgy fogalmazott: innen, a hunniai Szatmárcsekéről nagyrabecsülésünket küldjük a pannon Veszprém városának, mától Európa kulturális fővárosának, bizonyítván Antall József régi tételét, mely szerint magyarok vagyunk, tehát európaiak. Vagyis oldódjanak a kívülről kreált ellentétek, ahogy a Nyugathoz tartozást jelző Pannónia és a keleti gyökereket hangsúlyozó Hunnia elnevezések is csak látszólag ellentétesek – valójában a sokszínűség egységét testesítik meg. A néhai miniszterelnök mondását továbbgondolva: mi vagyunk az igazi európaiak is, akik ragaszkodunk Kölcsey és a Himnusz szellemében a gyökereinkhez. A magyarság ugyanis, mint annyiszor 1100 év alatt, identitásának megőrzésével, ápolásával az európai gyökereit, önazonosságát is őrzi s fejleszti.
Nemzeti fohászunk a szellemiségét tekintve akár európai himnusz is lehetne. Ideje tehát, hogy a jelenlegi, csúnyán lejáratódott uniós önjelölt elit az általa hangoztatott elfogadás kultúráját velünk szemben is gyakorolja.
