Újszerű nyomásgyakorlás módozatait keresgéli Daniel Freund német zöldpolitikus, mert szerinte az eddigiek nem elég hatékonyak a magyar kormánnyal szemben. Tehát az olyan bevett uniós aljasságok, mint a szerződések és megállapodások alapján minden tagállamnak jogszerűen járó források elvonása, a szuverenitás folyamatos nyirbálása az említett szerződések és megállapodások semmibevételével és átírásával, a kifejezetten tagállami hatáskörbe tartozó kérdésekben megnyilvánuló szemérmetlen politikai zsarolás, a jogi köntösbe bújtatott ideológiai támadás és a nyilvánvaló hazugságokkal elkövetett megalapozatlan vádaskodás nem hozza a várt eredményt, a nemzeti kormány csak nem akar megbukni.
Azt állítja magáról ez a zöldember, hogy ő egy korrupció ellen küzdő politikus, akinek a mai magyar kormány a természetes ellenfele, ennyi az ő személyes ambíciója. Megnyugodhat, nem is gondoltunk róla többet. Persze nevezhette volna magát ellenségnek is, akkor bátrabbnak tűnne, bár hitelesebbnek akkor sem. Abból az Európai Parlamentből játszani a korrupcióellenes szuperhőst, ahol az évszázad megvesztegetési botrányát épp most próbálják a szőnyeg alá söpörni, még akkor is szánalmas lenne, ha nem Cseh Katalinnal tenné. Így viszont egyenesen röhejesnek tűnik.
Mit jelentenek ennek az embernek a szájából azok a szavak, hogy érzékelt ugyan némi fejlődést hazánkban, az összkép mégis csalódást keltő és kijózanító volt? Már bocsánat, de nem ártana megfontolni Deutsch Tamás valóban kijózanító szavait, miszerint az Európai Parlament nem felettes szerve a magyar kormánynak, így aztán nem oszt, nem szoroz, hogy mit hord össze a nyomásgyakorlás érdekében egy képviselő.
Csodálatos a magyar nyelv. A zöldnek mi használjuk egy éretlen, alkalmatlan, visszamaradott jelentésárnyalatát is. Zöldfülű, aki még nem nőtt fel a rá váró feladatok nagyságához, zöldségeket beszél, akinek halvány fogalma sincs a tárgyról, amiről épp markáns véleményt alkot meglehetősen harsányan. Épp, mint zöld Dani arról, hogy nem kap elég garanciát arra vonatkozóan, az uniós források ténylegesen eljutnak-e a magyar adófizetők, vállalatok, civil szervezetek és közösségek szintjére is, és nem csak Orbán Viktor holdudvarát gazdagítják.
Szeretnék hozzájárulni Freund megkésett érési folyamatához, és megosztom vele a nyilvánvaló tényt, miszerint a magyar miniszterelnök holdudvara meglehetősen nagy. Az őt támogató politikai közösség létszáma eléri a hárommillió főt. Azok, akik teledumálták a fogadatlan prókátorok fejét a nálunk dúló diktatúra intézményesített közpénzlenyúlásáról, ennek töredékét sem tudják felmutatni, de még összeadva is mindig alulmaradnak a választásokon.
A többség szerint pedig demokrácia is van Magyarországon meg jogállam is és korrupció is természetesen, de nem nagyobb, mint máshol, és jóval kisebb, mint a baloldal uralma idején. Az összképhez ez is hozzátartozik, és így már nem is olyan nagy csalódás.
Persze nem olyan ostoba a ránk szabadított zöld íjász, mint amilyennek tetteti magát. Tudja ő jól, hogy nem az a baj velünk, amit hivatalosan mondania kell, és ha jól kérdezik, el is kotyogja a gáncsoskodás valódi okait. Beismerte, hogy a pénzek utalását leginkább az gátolja, hogy keményen ellenállunk az illegális migránsok beözönlésének, és jó lenne változtatni, legalábbis a strukturális és regionális forrásokhoz való hozzáférés esetében a gyerekvédelminek nevezett, de szerinte súlyosan kirekesztő és szexuálisan megbélyegző jogszabályon. De jó lenne a világbéke is, csak legyen igazságos, vagyis az oroszok tűnjenek el a föld színéről.
Lenne ötletem, kire gyakoroljon nyomást ez az ember…
