Az őszödi beszéd kiszivárogtatásának tizenhetedik évfordulóján sok mindent felidéz magában az ember.
Először is azt, micsoda megdöbbenést keltett bennünk a nyers, fésületlen – mondjuk ki: bunkó – szöveg, úgy, pőre szűziességében, ahogyan megszületett. Aki addig nem sejtette volna, miféle elbizakodottság, agresszivitás lapul Gyurcsányban, néhány mondata után világosan láthatott mindent. Akik addig azzal áltatták magukat, hogy baloldalinak lenni valamiféle szellemi fölényt is jelez, elképedve hallgatták újra és újra a prolifélórát. Mit mondjak, Marosán vagy Czinege afféle vörös Heideggerként trónol emlékeinkben a suttyó miniszterelnökhöz képest.
Arra is gondoltam az őszödi beszéd első hallgatásakor, hogy a teljességgel védhetetlen coming outnak hamarosan hivatásos pártfogói bukkannak fel.
Tény, hogy Lendvai Ildikó és a többi pártszolgálatos néhány órán belül már azt hazudozták – és hazudják a mai napig –, hogy „igazságbeszédet” mondott Ferenc, ezért inkább tisztelni kellene őt, mert kimondta a kimondhatatlant. Hát, a fene tudja. Talán inkább csak idegállapotba helyezte magát, hogy klasszikusan fogalmazzunk. Karakteres ÁVH-s mentalitásával berántotta magával privát mocsarába az elvtársakat, akik persze a beszéd idején hallgattak, mint a sír, csak akkor kezdték védeni gazdájukat, amikor „valakik” már kiadták a beszédet.
Hogy kik, azt most nem közöljük, mert nem tudjuk bizonyítani, de maradjunk annyiban, hogy akik megtették, teljesen rosszul kalkuláltak az eset politikai következményeivel.
