Úgy hiszem, ennél tömörebben, ugyanakkor méltóságteljesebben aligha lehet megfogalmazni a lényeget, ami alapján feltehetjük a kérdést: mit vár el tőlünk a keresztre feszített Krisztus? 

A világ, a jog ezt nem is teheti meg, hiszen aki egy vallási jelképet, például egy keresztet támad, bűncselekményt követ el. Nem adhatnak felmentést a keresztény egyházak, közösségek sem, magát a rossz cselekedetet nevén kell nevezni és el kell ítélni. Az más kérdés, hogy a rosszat cselekedő embert, a rongálót keresztényként nem döngölhetjük földbe, és nem teszik az egyházak sem. Ha így tennénk, lemondanánk róla, nekünk viszont bíznunk kell minden gonosz ember pálfordulatában. S tudnunk kell megbocsátani is, persze ahhoz, hogy meg tudjuk tenni, meg kell előznie a bűnbánatnak. 

A szebb és boldogabb jövőbe vetett hitünket nem szabad feladni, de a jelenben a múltban történtek okán bizonyára sokan szeretnénk megérteni: miért zavarja a kereszt az embereket? A kereszt üzenete ugyanis maga a szeretet, a legnagyobb szeretet. A kereszt annak a jelképe, hogy az Isten fia megszületett a Földre, és annyira szeretett minket, hogy meghalt értünk, amivel megváltotta bűneinket. Aztán harmadnapra feltámadt, amivel azt üzente az embereknek, hogy földi élet után vár a túlvilág, jó esetben a mennyország. 

Van egy másik megközelítés is, az út menti keresztek, pléhkrisztusok ugyanis nemcsak vallási jelképek, hanem igazodási pontok is. Egy-egy faluban, kisebb városban sokan az út menti keresztekhez viszonyítva tájékozódnak, közlekednek. Az emberek egy-egy kereszt után fordulnak jobbra, vagy annak tövében beszélnek meg találkozót. S ez nem okoz gondot annak sem, aki nem vallásos. Végül meg kell említeni, hogy a pléhkrisztusok zömét az elmúlt évtizedekben, évszázadokban egy-egy család, helyi közösség állította. Néhai édesapámmal például a szülőfalujához vezető úton mindig megálltunk egy kőkeresztnél, és ő időről időre elmondta, hogy azt egy nagy tiszteletű pedagógus családja állíttatta annak idején. 

A legfontosabb kérdés a keresztrongálásokkal kapcsolatban mégis az: van-e remény arra, hogy ezek a támadások megszűnnek? A nyugati világban tapasztalható történések nem tesznek minket elbizakodottá, tragikus, hogy a kontinensünk nyugati felén templomokat rombolnak, keresztényeket állítanak pellengérre, és az egyházak, elsősorban az ottani protestánsok, elesni látszanak a küzdelemben. Biztatásként a 96 éves, hosszú évtizedek óta betegeket látogató piarista szerzetes, Kerényi Lajos atya egy mondatát idézem, aki így fogalmazott: 

 Ez adjon erőt és reményt mindannyiunknak!

Borítókép: illusztráció (Forrás: Facebook)