Ha nem is megkövülten, értetlenséggel vegyes csodálkozással állt meg nyilatkozni az úgynevezett vegyes zónában a kedd esti Litvánia–Magyarország Eb-selejtező után. A magyar labdarúgó-válogatott csapatkapitánya temetői hangulatba csöppent bele, látni lehetett rajta, nem tudja pontosan, most akkor hogyan viselkedjen és mit is mondjon. Erőt gyűjtve a véleményéhez előbb felmondta a kötelezőt, miszerint csapata évek óta nem játszott olyan gyengén, mint a kaunasi első félidőben, de örvendetes, hogy a második félidőre mindenki összekapta magát, majd köszönetet mondott a szurkolóknak a támogatásért, végül csak kibökte a mondatot, amit a jelen kor ifjúsága akár szállóigeként idézhet: „Őszinte leszek, nagyon nem kell szomorkodni, nem halt meg senki.” Ne akarjunk öngólt rúgni, amikor ezt elemezzük; Szoboszlai nem irodalmár, nem is – még ha már meg is kellett tanulnia, hogy minden szavának súlya van – minden hájjal megkent politikus, hanem futballista. Annak viszont elsőrangú. Úgy lábbal, mint fejjel, úgy értem, tökéletesen átlátja a helyzetet, s nemcsak bent a pályán, hanem egy lépéssel hátrébb, a médiazónában is.
Szoboszlai elővágása ellenére a mérkőzés másnapján a kommentelők, sőt a szakértők közül is többen a nagyképűség számlájára írták a kaunasi első félidőt. Azért, mert egy elszánt, harcos, jól felkészített csapat ellen nem éppen ideális körülmények között (a játéktér a meccs végére helyenként mocsárrá változott a fagy közeli hőmérsékletben) a magyar válogatott merészelt két gólt kapni, majd a folytatásban képtelen volt megfordítani a meccset, csupán döntetlenre futotta az erejéből, s így két fordulóval a zárás előtt nem biztosította matematikailag a továbbjutását a selejtezők G csoportjából…
Álljon meg a menet! Először is nézzünk szét, mielőtt kardba dőlni támadna kedvünk. A legutóbbi két világbajnokság érmeseiként a horvátok elvesztették mindkét októberi mérkőzésüket, így már nincs saját kezükben a sorsuk, az olaszok is csupán harmadikként várják a hajrát, s ha mázlis csoportbeosztásunkra hivatkoznánk, hát ott az E csoport Albániával az élen, ráadásul a favoritnak tekintett cseh–lengyel duóra Moldova is veszélyes. Az említett válogatottak mindegyikénél a nagyképűség béklyózná a lábakat?
Semmi ijesztő sem történt Kaunasban. A magyar válogatott játékosai nagyon is emberi arcukat mutatták. Egy-egy fontos esemény után bárki megtapasztalhatja az érzelmi kisülést. Óhatatlanul ez történt a mieinkkel a Szerbia elleni diadal után. Akartak ők, hajtottak Litvánia ellen is, de hát az ember, még ha profi, akkor sem gép. A litván gól képében jött az inger, ami megadta a szükséges inspirációt. Kár, hogy dupla adagot tömtek belénk, így fordítani már nem maradt idő, csupán egyenlíteni. Személy szerint engem így is lenyűgözött, amit a második félidőben láttam. A hátrány nem pánikot, hanem akaratot szült, s nemcsak küzdött, hanem jól is játszott a magyar válogatott.
A fejlődés töretlen. 2016-ban, majd 2020-ben többen azért fanyalogtak, mert válogatottunk csupán pótselejtezőn biztosította a helyét a kontinensviadalon, mondván, ezzel az eredménnyel tizenhat csapatos tornán semmi keresnivalónk nem lett volna. Most ott tartunk, hogy a válogatottunk két (nem teljes) körrel a zárás előtt vezeti a maga ötösét, továbbra is az első hely várományosa, sőt – bárkivel állom a fogadást – csoportelsőként jut ki Németországba.
Van egy kapitányunk, aki úgy szeret minket, hogy magyarrá lett, vannak Európa-szerte imádott játékosaink, akiknek mégis a válogatott az első. Igen, van csapatunk, amelyért tiszta szívből rajonghatunk.
Már rég bezártuk a temető kapuját, reneszánsz, sőt feltámadás, amit átélünk.
