Most, hogy véget ért a karácsony, érdemes végiggondolni, mit illik és mit nem. Én sajnálom a leginkább, de muszáj egyfajta elemi illemtannal kezdenünk. Valami olyasmivel, hogy mi a karácsony és mi nem. Már csak azért is, mert sokan élnek ebben az országban olyanok, akiknek segítenünk szükséges.
A karácsony Jézus Krisztus születésének ünnepe. Nem április 1-jei bohóckodás tárgya, nem szarvasok és motoros Mikulások bulija, nem fenyőfaünnep.
A karácsonynak csakis egy magyarázata lehetséges, s bár pogány alapra épül, csak egyetlen tartalma maradt meg az időben: a keresztyén. Hajdan jászol köré gyűltek a főszereplők, tehát mi is családi körben üljük meg. Karácsonykor kibékülnek a perlekedő rokonok, felhívják egymást, akik egyébként nem szokták, ajándékozunk, hogy érezzük, nem egyedüllétre ítéltettünk a világban. Karácsonykor segítjük azokat, akiknek nincs családjuk, nyomorultan élnek, nincstelenek vagy betegek – a születés ünnepre az övék is, mindenkié, mindannyiunké. Karácsonykor otthoni körben, szándékos tétlenségben töltjük ezt a három napot. Hiszen a tétlenség egyúttal felkészülés is. Ahogyan a napok egyre hosszabbak lesznek, a tavasz felváltja a telet, a mi testi és lelki életünk is feléled. Karácsonykor tehát – az újszülöttre gondolva – voltaképpen az életről szavazunk. Nem materiális bizonyságot, hanem őszinte érzéseket keresünk magunkban, másokban, egymásban. A karácsony tehát a szív ünnepe.
Vannak azonban, akiknek mást jelent. Például azt, hogy leülnek a Facebookhoz, és válogatott politikai szidalmakkal illetik azokat, akik éppen karácsonyt ünnepelnek.
Előkerül ilyenkor Orbán is, miért is ne kerülne elő, hiszen mindig, életük minden percében jelen van egyébként is, minden ködképük, rossz ítéletük, mániájuk felé mutat. Sokszor gúnyolódnak karácsony szent ünnepén is, évről évre jut valamennyi szidalom Jézusnak, hahotázás a keresztyén hagyományok felett, durva, trágár ítélkezés a csendes együttléten.
Talán húsz évvel ezelőtt még zavart volna, hogy valakinek fekete a lelke. Ma már csak legyintek. Ezt a cikket is azoknak írom, akik hozzánk hasonlóan szeretetben, békében töltötték az ünnepet. Mert voltaképpen csak azt szeretném elmondani, hogy legyünk hűek önmagunkhoz. Ami egyrészt azt jelenti, hogy akár szabadság, akár diktatúra tombol ebben az országban, vagyis legyen 2023 vagy éppen 1952, a karácsony mindig ugyanaz. Az ember becsukja az ajtót vagy rámered a börtöncella falára, egyedül vagy másokkal imádkozik, szabadon él vagy rabul ejtették – voltaképpen nem számít, hiszen a lényeg nem mi magunk vagyunk.
A lényeg Isten és a teremtett világ, amelyben meghívott vendégként egy ideig jelen lehetünk. Hogy aztán karácsony elmúltával a szürke hétköznapokban minél többet át tudjunk menteni a pillanatnyi tisztaságból, ünnepből, fontos közös feladatunk.
Szelíden, ítélkezés és gyűlölet nélkül, valahogy így kellene léteznünk, és bármilyen nehéz a feladat, erre törekedjünk, különben elveszünk a hiábavalóságokban.
Azt kívánom a keresztyén olvasónak, hogy türelemmel és nyugodtan fogadja a ránk záporozó rágalmakat, és haladjon tovább a saját útján. Ugyanis az út, amelyen járunk, nem emberi alkotás, hanem Isten útja. Soha, egyetlen pillanatra sem szabad letérnünk róla, nem szabad megváltozunk, feladni hitünket, magyarságukat, családi értékeinket, józan eszünket. Ha így élünk, méltók leszünk arra, hogy a testet öltött Fiú szeretete kiáradjon ránk is.
Borítókép: Illusztráció (Fotó: Csudai Sándor)
