Ma azt kérdezte valaki tőlem (egyébként egy boltban), hogy mi lesz a világgal? Hova fajul a helyzet, valóban igaz-e, hogy régen nem tapasztalt háborús fenyegetettségben élünk?
A válasz: sajnos igen.
Globális világunkban gyakorlatilag képtelenség elszigetelni egymástól a különféle konfliktusokat. A politikai, gazdasági, tömegtájékoztatási események szorosan összefüggnek egymással. A mérvadó elemzésekben pedig – furcsa módon – olykor lélektani szempontok is szerepet játszanak (gondoljunk csak a tőzsdei reakciókra), amelyek nem kedveznek a hagyományos hatalommegosztásnak. Ráadásul 2024-ben az állapotfelmérés már nem egyszerűen a konfliktus megoldására korlátozódik. Sokkal inkább azt szükséges tisztázni, ki milyen érvénnyel és felhatalmazással érvényesíti a maga érdekeit a globális játszmákban.
Ellentétben ugyanis a 80-as, 90-es évekkel, ma jórészt rövid lejáratú politikusok felelnek a világpolitikáért és a gazdasági döntésekért. Ezeket az államelnököket, miniszterelnököket, pártokat aztán soha nem látott gyorsasággal nyeli el az örvény, az európai politikában pedig pontosan látjuk, milyen a fej nélküli test halálos rángatózása.
Az Egyesült Államok Trump elnöksége idején szakszerűen és hathatósan kezelte a világ régi és új konfliktusait.
Rendet tartott a Közel-Keleten, korrekt viszonyt alakított ki az oroszokkal, még a koreai politikai megoldás is belátható közelségbe került. A liberális fordulat óta azonban teljes a felfordulás. Súlyos háborúba torkollott az orosz–ukrán viszály, s ma már nem az a kérdés, hogy ennek mi lesz a vége, hanem az, hogy összecsap-e végül a NATO és Oroszország. Izrael egyetlen lépésre került attól, hogy Iránnal súlyos háborúba keveredjen, és akkor még semmit sem mondtunk a reménytelen és megoldhatatlan zsidó–palesztin szembenállásról. A két Korea között is sokkal rosszabb a helyzet, mint néhány esztendővel ezelőtt, Phenjanban újra és újra fenyegetőznek, mert tudják, hogy nincs vesztenivalójuk egy felügyelet nélkül hagyott világban. Végezetül egy számunkra nehezen látható, de annál fenyegetőbb helyzetet is idézzünk meg: Kína évtizedek óta nem járt olyan közel ahhoz, hogy háborúba keveredjen Tajvannal, mint most.
Nem azt mondom, hogy a nagyvilág csendőr után kiált, de erős pólusok nélkül nincsen kölcsönhatás. A kölcsönhatások nélküli nemzetközi kapcsolatrendszer pedig már önmagában halálos fenyegetés az emberiség számára. Mindannyian, akik ezen a bolygón élünk, áldozatai lehetünk annak, ha felkészületlen, mohó, tudatlan politikusok veszik át az irányítást a legfontosabb erőközpontokban. A háború tehát nem távoli rémálom, hanem – sajnos – lehetséges változat, és ez a súlyos mondat akkor is érvényes, ha olykor látunk biztató jeleket.
Reményeink között az első és a legfontosabb, hogy az amerikai elnökválasztást Donald Trumpnak kell megnyernie. Ő egyszer már megmutatta, hogy képes a nemzetközi egyensúly megteremtésére. Vissza kell térnie az amerikai jobboldalnak, mert újra bebizonyosodott, hogy a béketeremtés nem baloldali műfaj.
Az európai béke hívei tehát joggal reménykednek a washingtoni fordulatban, minden más csak azután következhet. De valamit addig is tennie kell Európának. Ha mást nem, folyamatosan tanácskozni, mint a mostani uniós csúcson is, hogy tisztázzuk a konfliktusokat, jobban megértsük egymást. Ha nem tesszük, a kölcsönös bizalmatlanság éket ver az uniós tagállamok közé is. Mindenesetre nem ilyen világot álmodtunk magunknak…
