Egy háború még véletlenül se hasonlít arra, amit Marvel-filmekben látunk, esetleg bármely más hollywoodi alkotásban. Nem film és nem is filmesíthető. Akinek volt benne része, akár csak szemlélőként, az tudja, akinek nem, az csak elképzeli. Márpedig Európa nyugati részének a háború olyan emlék, amelyről a nagyszülők meséltek, az amerikaiaknak pedig még annál is sokkal-sokkal régebbi, már-már népmesei jellegű történet. Az Egyesült Államok területén katonai összecsapás utoljára a polgárháborúban történt, közel százötven éve. Ezért aztán könnyű olyan szavakkal dobálózni, hogy világháború. Ugyanis nem tudja, miről beszél.
A szavaknak persze súlyuk van, főleg, ha valaki felelős politikusként beszél. A háború mellett kiállni és arról harsogni, hogy mindenáron győzni kell, szinte háborús bűn. Ma pedig vétkes ebben mindenki, Joe Bidentől Emmanuel Macronon keresztül Karácsony Gergelyig. Ők azok, akik naponta akár többször is hitet tesznek a közös, nagy háborúnk mellett, Ukrajnát és annak nagyon furcsa vezetőjét dicsőítik, s saját országaikat is minden aggály nélkül bevonnák a vérontásba.
Ezt nagyon könnyű megoldani, ha az ember egy biztonságos irodából nyilatkozik, sok ezer kilométerre a valódi háborútól, amelynek még a zaja sem jut el hozzá. A fotelforradalmárok mindig bátrak és mindig vakmerőek, s azt is el tudják képzelni, hogy egy applikáción keresztül megoldhatóak a fegyveres konfliktusok.
Ha egy nyugati politikus könnyű szívvel arról beszél, hogy jövőre lesz ukrán ellentámadás, az feltételezi, hogy addig tart majd a konfliktus, és addig bizony fizet mindenki a fegyvergyártóknak, az emberek pedig meghalnak. De békét biztosan nem köt addig senki, hiszen a győzelem sokkal fontosabb az életnél. Oroszország pedig már a nukleáris arzenálját teszteli, természetesen függetlenül az eseményektől, de azért jelezve, hogy van olyan pusztító eszközük, amelytől megremeg mindenki.
