Az idősebbek talán még emlékeznek a Ghost című ikonikus, romantikus filmre, amelyben a főhőst játszó Patrick Swayze egy ellene elkövetett gyilkosság után nem veszi észre, hogy valójában már nem létezik, csak szellemként időzik még egy darabig a világban, hogy megmentse kedvesét. Az utóbbi években hasonló szellemként kísértett a magyar politikában néhány eltévedt párttal egyetemben Kunhalmi Ágnes és az MSZP is, csak éppen nem másokat, hanem magukat igyekeztek megmenteni. A szocialisták, akik a rendszerváltás utáni második választási ciklusban a legerősebb hazai párt tagjaiként vették át a hatalmat, hogy utána a szélsőliberális SZDSZ-szel karöltve levezényeljék a rablóprivatizációt, csak nemrég döbbentek rá arra, hogy valójában már lassan tíz éve nem is léteznek. A választók ugyan már tudták ezt, hiszen a kutya sem szavazott rájuk, mégis egy olyan buborékban éltek, amelyben komoly szervezeti hálózatot, támogatói tömegeket láttak és láttattak maguk mögött. Azt egyelőre nem tudni, hogy ez hazugság volt-e a részükről, a szövetségeseik félrevezetése, amellyel igyekeztek igazolni magát a létezést, oldalvizesként megszerezve néhány parlamenti vagy önkormányzati pozíciót, vagy tényleg egy alternatív valóságban éltek, mint a varázsgombázó, skizofrén álmodozók.
Az elmebajhoz közeli szellemlétet igazoló jelek azonban már voltak náluk korábban is. Kunhalmi Ágnes például a munka törvénykönyvének módosítása elleni tüntetés idején is szellemekkel viaskodott az MTVA székházában, úgy ment neki fejjel egy bezárt ajtónak, mintha azon kilépett volna valaki, aztán fetrengeni kezdett a padlón, mint akiből éppen most űzik ki az ördögöt. Az elvbarátai pedig rabszolgákat kezdtek el látni maguk körül, akik éjt nappallá téve dolgoznak majd a magyarországi gyártósorokon, amíg el nem lepi őket a külvárosi éj. Groteszk rémálomként jöhet elő sokak számára az a kép is, amikor Hadházy Ákos volt LMP-s, volt független, volt repülős tényfeltáró forradalmár Kunhalmiék társaságában, lyukas zokniban nyújtózik a köztelevízió Kunigunda utcai székházának előterében egy kanapén, mint a mentelmi jogára hivatkozó, hivatásos héderező.
Bárgyú, elszomorító színjáték zajlik tehát régóta az MSZP háza táján, miközben a szereplők talán el is hitték, hogy ez nemcsak egy komédia, legalább is sokszor úgy nyilvánultak meg a színpadról. Kunhalmi Ágnes például még a legutóbbi európai parlamenti és önkormányzati választás előtt is azt állította a Partizánban, hogy az MSZP több mint másfél millió szavazóval rendelkezik, mielőtt rendre nem utasította a jobboldali elfogultsággal korántsem vádolható műsorvezető. Az MSZP néha spirituálisan vihogó, néha haragosan harsogó társelnök asszonya azonban Gulyás Márton megdorgálása után sem vette a lapot, nem tudta az állításainak ellenkezőjéről meggyőzni senki, amíg csak el nem érkezett az igazi szellemirtó.
Mivel a kutyaharapást leginkább szőrével kell gyógyítani, a ghostbuster is egy tudathasadásos világból érkezett Magyar Péter személyében, aki nemrég rózsafűzérrel a csuklóján, alkoholmámorban csúszott-mászott a padlón egy luxusdiszkóban a tinilányok lábai között. A szocialisták helyett most ő és a csapata megy Brüsszelbe, méghozzá a magyargyűlölő Manfred Weber frakciótársaként. Az MSZP vezetősége ezek után kénytelen volt lemondani, de a szellemirtó odavágott az egész baloldalnak rendesen, pedig néhány hónapja Magyar Péterről még azt sem tudtuk, hogy létezik egyáltalán. Így találkozik lét és nemlét a magyar baloldalon. Kísérteteket hord amott a szél, a többségük anyagtalan és lényegtelen.
