Hétvégén a Tranziton jártam, beszélgetni hívtak oda, valamint közös gondolkodásra, mit tehetnénk másképp, jobban. Az ember sok ilyen-olyan fesztiválon megfordul életében, de mindig azt várja, hogy ha politikáról esik szó, őszinték és bátrak legyünk. A panelbeszélgetésen, amelyen részt vettem, éppen a bátorságról, annak meglétéről és hiányáról esett a legtöbb szó. És mintha ez a téma körbecsavarta volna a tihanyi fákat, hiszen amelyik sátorba csak bekukkantottam kíváncsi szemlélőként, mintha mindenütt ugyanazok a fogaskerekek kapcsolódtak volna össze. 

Bátornak elsősorban azért muszáj lennünk, mert igazunk van. Ha nem hinnénk abban, hogy a nemzet, a közösség, a család, a hit, a hagyomány megőrzése a legfontosabb feladatunk az életben, akár gyáván is élhetnénk. Csakhogy az elmúlt időszakban sok minden megváltozott a nagyvilágban, és alighanem hazánkban is. Új ellenfelek mutatkoznak, a globalista erők életre keltek, hadjáratot intéznek ellenünk, mindegyikünk ellen, amikor arra igyekeznek kényszeríteni minket, hogy feladjuk mindazt, amit – joggal – normális életnek nevezhetünk. 

Lázár János figyelmeztetését talán nem mindenki értette meg a táborban, éppen ezért érdemes egy kis figyelmet szentelni neki. A kormányzó oldalnak – és ezt már az ő véleménye nyomán mi fogalmazzuk meg – alaposabban végig kell gondolnia, hogy mi lesz a haza sorsa a „magasban”. A Lázár által is megemlített legfontosabb ténnyel nehéz volna vitatkozni: a politika valóban élmények mustrája, és a pillanatnyi hangulat is eldönthet választásokat. Éppen ezért nyilvánvaló, hogy a saját táborunknak élményt kell adni, de nem pusztán anyagi, lelki értelemben is. Készen kell állniuk azoknak az intellektuálisan vonzó, ugyanakkor érthető nyelven beszélő, önállóan gondolkodó csoportoknak, amelyek a nemzeti többség számára elfogadhatóak. A magyar jobboldal a népből vétetett, és bármennyire is elcsépelt a kifejezés, valójában a nép a mi politikai csoportosulásunk eredője. Szellemi elődeink a magyar polgárság nagy alkotói, tudósai, művészei éppen úgy, mint az „egyszerű” vidéki emberek, könyvespolcunkon megférnek a hazafias urbánusok és a népi írók. A XIX–XX. század nagy alkotóinak iránymutatásai változatlanul érvényesek, az ő hajdani munkájuk minket is kötelez. Ha azonban pusztán termékbemutatókra járunk, terveket szemlélünk, akkor bármilyen becsületes és jóakaratú is a programunk, az emberek nem értik meg, hogyan dönthetnének legjobban a saját jövőjükről.