Európa beteg, egyre súlyosabb az állapota, és láthatóan teljesen alkalmatlan a gyógyulásra. A földbe mélyen beásott és sziklaszilárdan bebetonozott pozíciókat senki sem kívánja feladni, az osztrák jóléti modell is ezen alapszik, hogy a néppárt vagy a szociáldemokraták nagykutyái híznak. Cserébe Ausztria békés és gazdag, a lakosság boldogan kávézgat, biciklizik és – természetesen – házasodik. Amikor viszont a valóság rárúgta az ajtót a boldog Ausztriára, amikor akadozni kezdett a gazdaság, amikor a bécsi belváros már nem almásrétes-szagú ékszerdobozra hasonlított, hanem a Közel-Keletre, a lakosság leszavazott a „nácikra”. Az elit pedig három hónapon át próbálkozott a pozíciók megtartásával, kigúnyolva a demokráciát és a szavazókat. Majd belebuktak.
De sebaj, annyi pénz még van, hogy újra választásokat írjanak ki, az előre hozott voksolás egy örökös joker ebben az alacsony színvonalú politikai drámában. Hátha valami varázslattal, az új eredmények tükrében megoldható az egyenlet, gondolja ezt minden nyugati politikus.
Majd újra tárgyalnak, telnek a hetek, a hónapok, és semmiféle eredményt nem tudnak felmutatni. De a gazdaság megy a maga útján, persze konkrét tervek nélkül, hiszen az ország felkent vezetői már rég nem értenek a vezetéshez, csak a tárgyalásokhoz.
Ez a jelenlegi Nyugat-Európa modellje, amely az ideológiát tette a demokrácia fölé, és nem is kérdés, hogy a liberális elit mondja meg, melyik párt náci és melyik vállalható. Ez így megy évtizedek óta, így korhad el a kontinens gazdagabb fele, így döglik be az a motor, amely hajtotta az Európai Uniót. Az embereket nem lehet semmibe venni, nem lehet őket évente az urnákhoz hajtani, hogy eljátsszák a demokráciát, miközben nem létező náciveszéllyel riogatják őket a fősodratú lapok.
Az európai tétovaságot mindenki megérzi, főleg azok, akik itt élnek, és akik látják, mivé torzult ez a közösség. Mert az elit gőgje fennmarad, sőt a válság idején egyre erősebb, hiszen láthatóan előbb-utóbb bukni fog a második világháború után felépített modell.
Vagyis a valóság tagadása az egyetlen kiút azok számára, akik haszonélvezői ennek a rendszernek, akik ma is úgy tekintenek önmagukra, mint a politika apostolaira, a megkérdőjelezhetetlen bölcsekre. Néhány hozzájuk hasonló tehetségű politikai kalandor elhiszi ezt, ámul-bámul a valóság megrontóinak gyors autóján és jól szabott öltönyén, s hitet tesz mellette, akihez ő soha nem fog tudni felérni.
