Soha nem hajol meg. Legfeljebb a közönség, a barátok előtt. A matador már akkor készen áll, amikor az urak egy pohár sörrel, a hölgyek széles legyezőkkel cseverésznek a lelátón. Ilyenkor ő odabent, a folyosón áll. Vár, egyre csak várakozik. Tudja, hogy egyedül van, senkire nem számíthat, csakis magára. És azzal a cseppet sem apró körülménnyel is pontosan tisztában van, hogy az összecsapás ma is életre-halálra szól. Neki tehát győznie muszáj, nincs vereség, nincs döntetlen, különben élve eltemetkezett, a vesztes matadorra senki sem kíváncsi.
Aki nem matador, képtelen várni. Mérlegelni sem szokott. Ahhoz sem ért, hogy a kirakóst hamarabb elkészítse másoknál. Ezért nevezik a barátai és az ellenségei előrelátónak a matadort, olyasvalakinek, aki nem jelen időben gondolkozik, inkább a jövőbe építi stratégiáját. Akit nem érdekelnek a tudományos magyarázatok, az értelmiségi locsifecsik, valójában a tettekben és a cselekvésben hisz. Micsoda félreértés, hogy a matador nem fogékony a szellemi ügyekre. Csakis arra fogékony: ti nem értitek, mi fán terem a szellem szabadsága.
A matador ismeri az ellenfelet, de már régóta a saját útját járja. Sokan ezt sem értik. Nemzedékek sora szokta meg, hogy rendre a bika útját kell fürkészni, ahhoz igazítják más matadorok mozgását, lehetőségeit. 

Erre fizettek rá azelőtt azok, akik egyébként jóindulattal és tudással űzték a bikaviadalt, csak éppen már akkor vesztettek, amikor az öltözőben magukhoz szorították fuksziasárga köpenyüket, majd harcba indultak. Hiszen a bika útján jártak, nem tapostak ki saját ösvényt.
Ma a matadort figyeli az egész világ. Arra kíváncsiak az emberek, hogyan sikerül mindig talpon maradnia. Hogyan képes rendre legyőzni a tőle méterekre fújtató hatalmas szörnyeteget, a dühödt bikát, akit máskülönben nemigen győz le bárki emberfia. De a matador már hosszú évek óta űzi ezt a véres játékot. Titka voltaképpen annyi, hogy nagyon érti a dolgát. Hogy helyesen gondolkodik, pontos tervvel érkezik, megfejti a jeleket. Szakmai életében annyi minden történt már vele, annyi bikával küzdött már, hogy mindenféle helyzetre akad megoldása. Soha nem foglalkozik az arénán kívüli tényezőkkel, abban a legjobb, amire szerződött. Mára azonban már ő dönt arról, mikor, hogyan és miként mutatkozzon. Megteheti: a győztesnek soha nem kell magyarázkodnia.
A matadort a városban szeretik, tisztelik, imádják, gyűlölik, megvetik egyszerre. Nem baj. Valójában nem számít, hogy a néző mit tenne másként, Csakis az a fontos, mi történik addig a pillanatig, amíg a bika kileheli a lelkét. Vajon ki ment meg bennünket attól, hogy a sötétség legyőzze a világosságot? Az egész város, a nemzet, a nagyvilág figyeli lélegzetfojtva, mi történik odabent az arénában. A matador győzelméből mások is erőt merítenek, tudása barátokat gazdagít, veresége letaglózza híveit, harcostársait.
Vereségről azonban szó se essék, hiszen újra lengenek a fehér zsebkendők. A matador, a mi matadorunk ma is győzött. Amerre jár, csodálat kíséri, az emberek összesúgnak mögötte. Amit tett, nem önmagáért tette. Hanem azért, hogy a világban helyrebillenjen az, ami elveszni látszott. A hősök valóban itt járnak köztünk, persze. Csakhogy ő nem pusztán hős, oltalmazó is. Védi azt, ami a miénk, visszaveszi, amit elvettek tőlünk, megtanít bennünket arra, hogy soha ne adjuk fel. Hogy van remény, de cselekedni, dolgozni, tenni szükséges – együtt, egymásért, most és mindörökké.