Sokan többféleképpen fogják magyarázni, értelmezni a Fenyő-gyilkosság ügyében hozott másodfokú, immár jogerős ítéletet, amelyben a bíróság kimondta: Gyárfás Tamás volt a felbujtó, és ezért hét év börtönnel kell fizetnie tettéért. Bizonyára lesznek olyanok, akik túl enyhének, mások túl súlyosnak találják a döntést, mert nem látják még huszonhét évvel az események után sem bizonyítottnak, hogy a médiacézárt, az akkori baloldali sajtó másik mindenható urát, Gyárfást bűnösnek lehet nyilvánítani. Innentől azonban ez már tényleg történelem, miután az egész liánhosszúságú, évtizedek óta kígyózó procedúra végére végérvényesen pont került, miként magára a bűnügyre is.
Egy további, nem lebecsülendő eredménye azonban mindenképpen van a mostani jogi verdiktnek: nem mondhatja többé senki sem Magyarországon, hogy „na és?”.
Emlékezhetünk, illetve a fiatalabbak hallhattak róla – már ha nem kizárólag a liberálbalos sajtóból tájékozódnak –, hogy Horn Gyula akkori MSZP–SZDSZ-es miniszterelnök reagált így arra, amikor az ’56-os forradalom és szabadságharc leverésében, majd a kommunista diktatúra újbóli megszilárdításában játszott szerepéről és pufajkásmúltjáról kérdezték.
Vagyis nem vagyunk ilyen szempontból sem következmények nélküli társadalom és ország, nem az ismeri a dörgést a legjobban, aki arra számít, hogy a nagy disznóságok valahol fent – vagy egészen lent? – úgyis el lesznek kenve, és ehhez az apparátus, igazságszolgáltatás baloldali uralmakon edzett és hajbókolásra nevelt gépezete majd biztosan asszisztálni fog. Hisz valójában a „Na és” után sok éven át nem is kérdőjel dukált, hanem – mi az hogy, nagyon is – határozott felkiáltójel, lett légyen bármilyen visszaélésről szó.
Ilyen értelemben tehát nem is pusztán az ebben a perben életfogytiglanra ítélt Portik Tamás alvilági tótumfaktumot Fenyő Jánosnak, a konkurens Vico birodalom vezérének a megölésére felbujtó baloldali kormánycsókos Gyárfás Tamásról mondtak ítéletet a bíróságon, hanem bizonyos szempontból az akkori amorális politikai és a vele összefonódott médiaelit felett is.
Természetesen demagógia volna összemosni a jogi, politikai és erkölcsi felelősségi kategóriákat, szinteket. Évtizedek óta áthatotta azonban a közéletet az az álságos sugallás, hogy – egy klasszikus olasz maffiafilm címét módosítva – a vizsgálatok a minden gyanú és főként törvény felett álló baloldali polgárok ügyében mindig felmentéssel, elkenéssel zárulnak. Ennélfogva a mostani ítélet mégiscsak a jogba vetett hitnek, bizalomnak a megerősítését szolgálja. Hogy József Attilát idézzük: „a lét dadog, csak a törvény a tiszta beszéd”.
Azt is jelenti ugyanis ez az ítélet: visszamenőlegesen sem igaz, hogy nálunk máig vannak kivételezett maharadzsák és vannak kiszolgáltatott páriák. Előbbiek mindent megtehetnek a hatalom vélt védőszárnyai alatt, mivel érinthetetlenek, utóbbiak pedig, a közemberek, jogfosztott alattvalóként biztosak lehetnek benne, hogy hiába a tövit törik, nekik mindig csak a gallya jut.
Ilyen nézőpontból Gyárfás bűnös és áldozat is egy személyben. Azt hihette akkoriban, ismerve a poszt- és neokommunista hatalmi praktikákat és ügymenetet, hogy mindent megúszhat. Csakhogy időközben kifutott alóla és a régi kártevő médianómenklatúra alól az internacionalista hatalom, amely őket felsőbbrendű, sérthetetlen kasztbeliként tartotta számon.
Talán nem túlzás: sokak számára a rendszerváltozás ezzel az ítélettel vált kézzelfogható, tapintható valósággá. Azok is elhiszik, hogy más – és már nem fényes – szelek fújnak, akik régebben nagy tétekbe fogadtak volna arra, hogy a baloldal védett férfijának, Gyárfásnak a haja szála sem fog meggörbülni.
Börtönbe vonul Gyárfás Tamás
