Álmok és rémálmok

Nem véletlenül mondják, hogy az építkezés erősen próbára teszi a házaspárt, bizony nem könnyű ép ésszel és ép lélekkel kijönni belőle.

A pesti kerületekben négy hónap alatt adható el a családi ház, a kis településeken fél év sem elegendő Fotó: Katona Vanda

Nem messze tőlünk, kicsit lejjebb az utcánkban szintén épült egy ház. Amikor elkezdtük a tervezgetést, még ott sem állt semmi. És még sehol nem tartottunk, amikor kicsit irigykedve néztük, hogy milyen gyorsan épül ott a ház. Bár viszonylag hamar felhúzták az épületet, az építkezés utolsó fázisainál már csak nagy ritkán láttunk munkásembereket, az építtetővel pedig nem is találkoztunk, olykor egy autót láttunk a ház előtt. Aztán úgy tűnt, elkészült a ház. Azért csak úgy tűnt, mert szinte semmi életjelet nem lehetett tapasztalni, sötét délutánokon néha-néha volt látható a feltehetően a nappali ablakában világító lámpafény. Mígnem aztán megjelent egy nagy tábla a kerítésen: Eladó.

Sajnos korántsem egyedülálló a történet. S az sem – amit csak nemrég tudtunk meg –, hogy mi az oka az eladásnak: válás. Nem véletlenül mondják, hogy az építkezés erősen próbára teszi a házaspárt, bizony nem könnyű ép ésszel és ép lélekkel kijönni belőle. Árulják tehát a házat, de – pláne ilyen helyzetben – nem egyszerű az eladás. Egy családi ház eleve saját ízlés, saját elképzelések szerint épül, ritka egybeesés, ha más is úgy „beleszeret”, mint amennyire az építtetők szerették – volna. Ráadásul nem olcsó mulatság az építkezés: ha az eladó pénzénél akar lenni, nem adhatja áron alul. És bár a jelenlegi, a vírusválság ellenére sem pangó ingatlanpiacon szó sincs az árak zuhanásáról, azért kicsit az új ház is olyan – különösen, ha már jó ideje üresen áll és nem tudják eladni –, mint az új autó, amely kigördül a szalonból:

rögtön sokat veszít az értékéből.

Néhány évtizeddel korábban a túlméretezés volt az egyik fő gond. Ennek a mementói azok a hatalmas családi házak, melyeket a nyolcvanas évek második felében vagy a kilencvenes években építettek. Amikor szó szerint egy élet munkáját beletette valaki a házába (pénzt, ener­giát és egészséget nem kímélve), csak mire odajutott, hogy a kalákában épülő ház nagy nehezen elkészült, addigra rossz esetben a gyerekek kirepültek, még rosszabb esetben az asszony megözvegyült – s ott maradt egyedül abban a két-háromszáz négyzetméteres monstrumban, amelyet több generációnak tervezett a családfő.

Most nincs már kaláka, van helyette építési vállalkozó.

Tisztelet a kivételnek, de ennek a megnevezésnek minden pejoratív jelentéstöbbletével. Csak az elmúlt hetekben két eset híre is eljutott hozzám félbemaradt építkezésről, a házépítésre szánt családi örökség és a vállalkozó eltűnéséről. És szintén az utcánkban található egy félig-meddig szerkezetkész ház is, ahol már vagy egy éve nem történt semmi. Az még csak a kisebbik baj, hogy áll a ház körül az ottmaradt sitt és szemét, ám ennél sokkal nagyobb bajok lehetnek a háttérben.

Ahogy minden hasonló módon torzón maradó ház és sok Eladó tábla mögött félresiklott tervek, tönkrement egzisztenciák, darabokra hulló álmok rejtőznek. Most, amikor feltehetően az építkezések újabb hulláma következik a kibővített otthonteremtési programmal, nem árt erre is felhívni a figyelmet. Alapos előkészítés, megfontolás, utánajárás szükséges, mielőtt valaki az állami tízmilliók bűvöletében bármibe belevágna. Valóban egy álom megvalósulása lehet egy építkezés, egy új ház felépítése, de ébernek kell lenni, nehogy rémálommá váljék az egész.