Vásáry Tamás életében a zene és a hit sosem vált el egymástól, erről maga is több alkalommal vallott. Családi öröksége – református püspök nagyapja és mélyen vallásos neveltetése – korán arra indította, hogy a szolgálat gondolatában keresse saját útját. Fiatalon még a papi hivatás is foglalkoztatta, ám édesanyja ösztönzésére végül a zenéhez fordult, amikor megértette, hogy ezzel ugyanúgy képes lelki táplálékot nyújtani az embereknek.
Vásáry Tamás: A zene mindig felfelé vezet
A művész úgy tekintett pályájára, mint egyfajta küldetésre, meggyőződése volt, hogy a művészet feladata felemelni az embert – oda, ahol a létezés értelme sokkal mélyebben tárul fel. Hite szerint a fontos találkozások és „véletlenek” mögött mindig jelentés húzódik meg, és az élet folyamatos tanulás, amelyhez csend és figyelem is szükséges. Az emberi sorsok iránti érzékenysége nemcsak gondolataiban, hanem tetteiben is megjelent: a Gyermekhíd Alapítvány létrehozásával a hányatott sorsú fiatalok támogatását tűzte ki célul.
Vásáry Tamás hitt abban, hogy a szeretet az a biztos alap, amelyhez az ember bármikor visszatérhet – még a legnehezebb élethelyzetekben is.
Bevallása szerint gyakran jutott eszébe Tóth Aladárnak, az Operaház egykori igazgatójának gondolata, miszerint azok, akik gyerekként nem kapnak elég szeretetet, „törött szárnyú lelkekké” válhatnak. Vásáry számára ez nem csupán költői kép volt, hanem erkölcsi felhívás: a társadalom közös felelőssége, hogy minél kevesebb ilyen sebzett sors szülessen. Úgy vélte, a zene, a figyelem és a valódi törődés képes enyhíteni a lelki sérüléseket és új esélyt adni a fiataloknak.
Vásáry Tamás pályája a magyar és a nemzetközi zenei élet meghatározó fejezete marad. Karmesterként, zongoraművészként és tanítóként egyaránt a művészet lényegét kereste: azt az erőt, amely egyszerre szellemi és emberi. Tanításai szerint az alkotás nemcsak a színpadon történik, hanem a csendben megélt pillanatokban is, amikor az ember tapasztalatokat gyűjt és formálódik – csak oda kell figyelni. Ő maga nem kisebb szaktekintély figyelmét élvezhette tizenévesen, mint Dohnányi Ernőét, aki mély nyomot hagyott benne.
A legendás zeneszerző és pedagógus nemcsak a technikai fejlődést tartotta fontosnak: amikor a fiatal Vásáry arról számolt be neki, hogy napi három órát gyakorol, inkább focizni küldte, mert hitt abban, hogy a gyerekkori élmények pótolhatatlanok, és a művészet alapját is ezek adják.
Tehetsége hamar megmutatkozott: tizennégy évesen megnyerte a Zeneakadémia Liszt-versenyének első díját. Ekkor határozta el, hogy karmester is szeretne lenni. Halálával a magyar és az egyetemes zenei élet pótolhatatlan alakját veszítette el, gondolatai azonban tovább élnek mindazokban, akik hisznek a zene felemelő erejében és abban, hogy a szeretet képes begyógyítani a legmélyebb sebeket is.
Kapcsolódó anyagaink
Szóljon hozzá!
Jelenleg csak a hozzászólások egy kis részét látja. Hozzászóláshoz és a további kommentek megtekintéséhez lépjen be, vagy regisztráljon!