Rezeda Kázmér feltámadása

„Rezeda Kázmér ment, mert menni kell dolgozni, a redakcióban nem áll meg az élet, le kell adni az új kéziratot.”

Kedd volt. Reggel vagy kora délelőtt. Ezen kissé meglepődött. Mikor ugyanis elhunyt, vasárnap volt, vöröslött az ég alja, továbbá – erre határozottan emlékezett! – „feszület, két gyertya, komorság”, s az asztalon ömlött a bor. Most viszont kedd volt és reggel. Legfeljebb ha kora délelőtt. És semmi ünnepélyesség.
Továbbá teljesen egyedül támadt fel. 

Pedig egész életében azt hitte, úgy gondolta, a feltámadás kollektív műfaj. Például a temetők kapujára is az volt felírva, hogy „FELTÁMADUNK”, s nem az, hogy „FELTÁMADOK”, ami érthető is, hiszen utóbbi esetben az lett volna a sugallat, hogy csupa Jézus Krisztus nyugszik ottan.

Olyannyira nem volt semmi ünnepélyesség, hogy egy busz hátsó ülésén üldögélt Rezeda Kázmér, és még a sofőr sem mondta be, hogy feltámadt. Ami persze nehézségbe is ütközött volna, ugyanis 1963 volt. És nem volt a sofőröknek mikrofonjuk, hogy bármit is bemondjanak. Ezerkilencszázhatvanhárom.

– Hát ez mégiscsak kellemetlen… – volt Rezeda Kázmér első gondolata.
Mikor hosszan tartó, súlyos, türelemmel viselt élet után elhunyt, 2022-t írtak. És az is elég kellemetlen volt. 1963 és 2022 között nem is volt nagyon más, mint egy nagy halom illúzió, amely mind elhunyt, kilehelte lelkét, odalett, elpusztult, megdöglött, hiszen éppen ezt nevezik hosszan tartó, súlyos, türelemmel viselt életnek.

– Na de hogy ugyanazt kell elölről kezdeni, ezerkilencszázhatvanháromban, ez mégiscsak túlzás…
És fanfárok sem szóltak. Valami koldusféle nyekergetett egy rossz hegedűt, de még az sem tűnt úgy, hogy Rezeda Kázmér feltámadásának tiszteletére történt volna. Furcsa…

Ráadásul – Rezeda Kázmér ezt konstatálta meglepődve – felnőtt fejjel támadt fel, s nem csecsemőként. Ezt darab ideig nem tudta eldönteni, hogy jó-e vagy rossz. Aztán töprengett kicsit, hogy akkor ez most feltámadás vagy reinkarnáció vagy mi, de hamar abbahagyta, mármint a töprengést, mert kissé elszégyellte magát. Hogy mégis, ahelyett, hogy örülne, tépelődik itten.

Arra viszont határozottan emlékezett, hogy előző életében például elég sokat töprengett már ezen. Vagyis, ha feltámadás, akkor nyilván ő maga támad fel, na de hogyan? Úgy, ahogy meghalt, vagy ifjúként, esetleg csecsemőként? És ha reinkarnáció, akkor most tényleg előfordulhat, hogy esetleg galápagosi óriásteknős lesz belőle, vagy muslica, netán fekete párduc? 

Mindenesetre az nem szerepelt a lehetőségek között, hogy reinkarnáció esetén újfent Rezeda Kázmérként kel új életre.

A darab idő alatt a busz – egy régi, öreg Ikarus – a Március 15-e térről átért az Erzsébet hídon a Szarvas térre, és Rezeda Kázmér hirtelen elhatározást követve felállt, és leszállt, és bement a régi Aranyszarvas vendéglőbe. Ott ült az édesanyja és az édesapja, s amikor leült közéjük, az égvilágon semmi meglepetés nem látszott rajtuk, az anyja mindössze annyit kérdezett, hogy „Kázmérkám, mostál kezet?”, „igen”, felelte ő, és vagy kezdte megérteni a dolgokat, vagy kezdte végképp elveszteni a fonalat, ezt még nem tudta pontosan megítélni.

Ezután pedig narancsos kacsát evett. Majd belepusztult, annyira rühellte, de megette zokszó nélkül, ugyanis amikor kiválasztotta az étlapról, az apja figyelmeztette, hogy nem fog neki ízleni, mert a gyerekek nem szeretik az ilyen különleges ételeket, de ő ragaszkodott hozzá, úgyhogy megette az egészet, vagyis eldőlt, afféle konok, magának való, büszke, magányos, szikár lélek lesz belőle, s mindezen tulajdonságait bohémséggel, nagy társasággal, széles, nagy történetekkel és történetmesélő gesztusokkal, számos víg cimborával és felületességgel fogja palástolni. Megette hát Rezeda Kázmér a narancsos kacsát a Szarvas étteremben, ahová 2022-es feltámadását követően nem sokkal tért be, s a szüleivel ült egy asztalhoz, a Szarvasban pedig 1972-t írtak éppen…

Felállt aztán Rezeda Kázmér, illendően elköszönt a szüleitől, és elindult. Az Attila úton indult el, fölfelé, a Moszkva tér irányába, és a Mikó utcánál örömmel tapasztalta, hogy újra nyitva van a Warszawa étterem. 

Amikor meghalt – hosszan tartó, súlyos, türelemmel viselt élet után –, a Warszawa étterem helyén egy motorszaküzlet volt, amelyben – micsoda furcsa, kiszámíthatatlan világ! – motorokat árultak.
De most ott állt a régi étterem, úgyhogy Rezeda Kázmér bement. Ott ült az édesanyja és az édesapja, s amikor leült közéjük, az égvilágon semmi meglepetés nem látszott rajtuk, az anyja mindössze annyit kérdezett, hogy „Kázmérkám, mostál kezet?”, „igen”, felelte ő, és vagy kezdte megérteni a dolgokat, vagy kezdte végképp elveszteni a fonalat, ezt még nem tudta pontosan megítélni. Rántott húst evett sült krumplival, és mind megette.

Felállt aztán Rezeda Kázmér, illendően elköszönt a szüleitől, és elindult. Elhatározta, hogy felkeresi a régi éttermeket mind, hátha végre kiderül valami, bár pontosan tudta, hogy semmi sem fog kiderülni, csak ezt nem vallotta be magának. Így aztán aznap felkereste még a Tabáni Kakast egy gulyáslevesre, aztán visszament Pestre, előbb az Apostolokba, ahol Marchal-májat evett. Ezen ételt nagyon szerette gyerekként.

A Marchal-májról pedig nagy tanítómestere, Vinkó József igazította el még előző életében, imigyen:

„Nem Zsukov, a Szovjetunió hőse, mert ő rosszmájú volt. Nem is Napóleon kedvenc tábornagya, Michel Ney, mert őt a waterlooi csata után kivégezték. És nem is a frank királyok főlovászmestere (marsecallus), mert ez a rang a XIX. század végére kiment a divatból. Egyszerűen Joseph Maréchal: III. Napóleon szakácsa.

Nem ő volt marsall – cári marsalloknak főzött a krími háborúban. Aztán Habsburg Albert főherceg konyhafőnöke lett. Majd Esterházy Pál herceg tanácsára 1863-ban Pestre költözött. Ekkor lett Marchal. Néhány évig a Nemzeti Kaszinó konyháját vezette, majd megvette az Angol Királynő szállodát, és tanítványának fogadta Dobos C. Józsefet. A kiegyezéskor ő kapott megbízást, hogy a pesti Vigadó termeiben Ferenc József koronázási ünnepségének díszvacsoráját levezényelje. A menüsor tipikusan francia volt: strasbourgi libamáj, kaviár, szárnyasconsommé, lazac hollandi mártásban, bélszínszeletek kakasvesével, úrigombával. Marchal-májat nem szolgáltak fel. Még nem létezett.

Azt nem ő, hanem a fia találta fel, ötven évvel később.
 

A híres fogás az 1920-as években születhetett. A séf kolozsvári húsos szalonna zsírjában ropogósra sütötte a lisztbe forgatott borjúmájszeleteket, és paprikás kakastaréj formájú szalonnával díszítette. 

Reformkonyháról tehát (amiről a kortársak regéltek) szó sem volt. Marchal valóban megkísérelte könnyebbé tenni a magyar konyhát (zsír helyett vajat használt, csökkentette a hagyma, pirospaprika, rántás mennyiségét, a tejfölt tejszínre cserélte), ám közben megteremtett egy tipikus magyar ételt. Borjúmáj, szalonna, pirospaprika. Semmi különös. Ha velő, akkor Szapáry-máj, ha szalonna, akkor Marchal-máj.”

Az Apostolokból még átment a Mátyás-pincébe, oda is sokat jártak, és láss csodát, ahogy bement, természetesen ott ültek a szülei, és a kis Rezeda Kázmér mosott kezet, mialatt Déki Lakatos Sándor húzta a Pacsirtát…
Hát így esett Rezeda Kázmér feltámadása.

S már éppen megfejtette volna a dolgokat, amikor felesége hangja keveredett a Pacsirta hegedűszólójába, miszerint „gyere fiam, kész a kávé!”, és akkor Rezeda Kázmér ment, mert menni kell dolgozni, a redakcióban nem áll meg az élet, le kell adni az új kéziratot.

Borítókép: Szerényi Gábor rajza