„Én drágalátos palotám, / Jóillatú piros rózsám, / Gyönyerő szép kis violám, / Élj sokáig, szép Júliám!”
Ezt dünnyögte magában Rezeda Kázmér, s mivel Bátorligetről indult Helmecre, s nem a székesfővárosból, így olyan helyeken járt, amelyekről nem hallott még soha életében. Ott volt példának okáért Lácacséke.
– Na most tegye fel a kezét, aki járt már Lácacsékén! Rendben. Éppen erre számítottam...
– Akkor az tegye fel a kezét, aki hallott már Lácacsékéről! Igen. Éppen erre számítottam.
És akkor Rezeda Kázmér megállt Lácacsékén, egy buszmegállóban, ahol ránézésre 1958 óta nem állt meg busz, és utánaolvasott egy kicsit. És azt olvasta, hogy errefelé a Bagossy család volt az úr annak idején, vagyis az 1500-as években, na mármost az jogos kérdés, hogy az 1500-as éveket lehet-e „annak idejénnek” titulálni. A Bagossy családról meg ez jutott eszébe:
„Visszajövök én egyszer még, / az esőt, ha elfújja a szél, / minden ember hazatér! / Meleg az otthontól fűtött tél, / csak az kell, hogy jó legyél, / hogy te mindig itt legyél!”
Jó az ilyesmi Lácacsékén, egy elhagyott buszmegállóban.
Szóval a Bagossy család és az 1500-as évek, aztán volt itt egy Láczay család is, ők sem tegnapelőtt, hanem 1598-ban, egy bizonyos Láczay Péter birtokos neve maradt fenn, s hogy ismerték-e a Bagossyakat, aztán, hogy vajon mit éreztek, gondoltak, tettek Dózsa és Mohács után, hát arról nem beszélnek a krónikák. Ellenben beszélnek egy harmadik családról, a Csékeyekről, és akkor össze is áll ugye a kép, illetve a név, miszerint Lácacséke, eddig rendben, de hová lettek a Bagossyak, és akkor miért nem Lácabagoscséke, ezt nem lehet tudni, de hogy a Bagossyak itt valamit elronthattak, az biztos.
Szabad Magyarország
És akkor továbbhajtott Rezeda Kázmér, a szlovák határ meg annyira van Lácacsékétől, hogy Samu bá, az elaggott éti csiga tíz perc alatt odaérne. Áthajtott Rezeda Kázmér Felső-Magyarországra, s bár Poprád és Podolin is messze volt még, azért ő erre gondolt akkor:
„A pataki kálvinista professzorok példájára podolini kegyesrendi paptanárok is mozgalmat indítottak, hogy többszáz esztendős kolostorukat elhagyhassák, a lengyel határszél felől közelebb jöjjenek az ország belsejéhez, esetleg Budapesthez, hisz mostanság mindenki a nagyvárosokba kívánkozik. A kultúra – mondják – Pesten lakik, vagy legalábbis a főváros közelében; Patak és Podolin (mily különös, hogy e két név egymás mellé kerül!) napi járóföldre esik a metropolistól, tehát a kultúrát alig élvezheti. Holott a régi emberek, ez iskolák alapítói nem minden okoskodás nélkül helyezik vala a magyarság védőbástyáit, a tanintézeteket a vegyes érzelmű és nyelvezetű lakosokkal megrakott határszélekre. Midőn szekerén vagy lóháton volt szokás utazni, egy-két heti utazásra volt szükség, hogy a diák Podolinba vagy Patakra érjen az alföldről. Tündérországon, Magyarországon át vezetett az út a határszélekre, és az utazó megtanulta hazáját csodálva szeretni. És a Magurán oly sziklakeményen csengett a magyar szó és magyar szokás, mint a sasok kiáltása visszhangzik a bércek között. A papok, tanárok, ifjak a határszélek csendességében egy új, szabad Magyarországról álmodtak. A régi bástyákon – Patakon és Podolinban is – Rákóczi Ferenc nevét találják; az álmok hőse, a magyar szabadság fejedelme lábnyomait nem takarta el a felejtés avarja.”
