„A kortárs művészet mindenütt a kultúrák kutatás-fejlesztési laborja”

– Az új műveltség a tájékozottság, a pénz is ennek alapján keresi a helyét a kortárs képzőművészetben. Létezik Magyarországon egy polgári elit, amely még nincs igazán birtokában az ismereteknek, de az anyagi helyzete már mintaadónak predesztinálja – mondja a Lugasnak Gajzágó György. A Kortárs Műgyűjtő Akadémia igazgatójával a két nagy őszi budapesti kortárs vásár után, a karácsonyi műtárgypiac előtt beszélgettünk.

Gajzágó György, a Kortárs Műgyűjtő Akadémia (CCA) igazgatója. Fotó: Mirkó István

– Mit jelent a művészetben a „kortárs”? 

– A kortárs művészet külön művészeti kategória. Egy globális színtéren zajlik, amit art worldnek neveznek, és amelyet helyileg az úgynevezett szcéna képvisel. Kortárs művész az, aki jelen van ebben a kurátorok, galériák, aukciósházak, múzeumok, művészettörténészek, kritikusok által meghatározott közegben. Tehát például kortársunk, Kiss Géza, aki lovakat fest a balatoni szállodákba, ugyan mai alkotó, festő is, de ettől még nem számít kortárs művésznek. A kortárs egy külön versenykörnyezetet jelent. Angliában például jobban elválik a kortárs művész és a festő fogalma (contemporary artist – painter). Egyik sem akar a másik lenni. Könyvünk, a Kortárs műgyűjtés, amelyet öt éve adtunk ki, azért is volt úttörő, mert mi definiáltuk ezt a kifejezést és a hozzá kapcsolódó ismereteket. Érdekes volt megtapasztalni, ahogy ennek alapján lassan, de tisztult a közeg, és elkezdett elválni a víz az olajtól.

– Túl vagyunk a két nagy itthoni őszi kortárs vásáron, a Budapest Contemporaryn és az Art Marketen. Mit mondanak ezek el az említett „szcénáról”? 

– Ha őszinte akarok lenni, akkor mindkét említett vásáron rengeteg giccset és „dekorációs művészetet” is fel lehetett fedezni, de nincs ezzel gond. Bárki vásárolhat bármit, virágozzon minden virág, de akkor legyen vele tisztában, hogy önmagába fektet be, amikor a szemét kényezteti egy-egy számára tetszetős tárggyal. Összességében mindenhol a világon egy hierarchikus, piramisszerű közegről van szó, a csúcstól, a legnagyobb múzeumoktól lefelé a poszterekig és a giccsig. 

Műalkotás a budapesti Art Marketen. Nem ábrázol, a világnak üzen. Fotó: Éberling András

Ezzel szemben a valid kortárs művészet azért fontos, mert a kortárs mindenütt a világon a kultúrák kutatás-fejlesztési laborja, és a kultúra mindig, minden társadalom és gazdaság alapja. Egyik kedvenc példám, hogy Dél-Koreában 1979-ig nem létezett kortárs művészet, de akkor bölcsen meglátták ennek a fellendülőben levő globális jelenségnek a fontosságát, és kitartó stratégiával –kurátorképzéssel és megfelelő intézményrendszerrel – felírták országukat a kortárs világtérképére. Ma pedig meg lehet nézni, hol tart a gazdaságuk.

A kortárs egy permanens olimpia, amelyben minden ország és művész folyamatosan megméretik. Olyan hálózatról beszélünk, amelynek non-profit és for-profit ágai vannak. Ez utóbbinak abszolút mutatója a pénz, mivel az aukciós szereplések egyszerűen skálázhatók. A globális szakmai csúcson intézményként a londoni Tate Modern és a New York-i MoMa, rendezvényként a Velencei Biennálé áll. Magyarországon sajnos kevés non-profit galéria létezik, a kereskedelmi galériák sikere pedig azon múlik, hogy mi, kultúrafogyasztók mennyire értjük a kortárs művészet logikáját, és ennek alapján nézőként vagy szereplőként, például gyűjtőként akarunk-e ezzel foglalkozni. Ha gyűjtőként, akkor mindenekelőtt a kollekció tematikáját kell jól kigondolnunk. A legtöbben a klasszikus művészet esztétizáló szemüvegével nőttünk fel, de a kortársnak sem a szépség nem a célja, sem pedig az, hogy ábrázoljon. Kérdéseket akar feltenni, el akar gondolkodtatni, szembesít, azaz tükröt tart a világnak. A meghatározó közeg ma három fő szempontot figyel: az alkotás mennyire fontos, érdekes, illetve első-e abban, amit képvisel. A kortársban abszolút érvényes az adok-kapok logika: ha foglalkozol a világgal, akkor a világ is foglalkozni fog veled.

– Mi hol tartunk ebben?

– Budapestnek komoly múltja van a kortárs művészeti élet színtereit illetően. Ilyen volt valaha a Fészek Klub, majd a Fiatal Művészek Klubja, és még sorolhatnám. De ez régen volt, és a rendszerváltás óta ez a meglehetősen széttagolt közeg még nem talált magára annyira, hogy a társadalmi fontosságát kellően érvényesíthesse. Pedig ez lényeges lenne, mert a szcéna fennálló, valós problémáit helyette nem fogja megoldani senki. A művészek státusza, megbecsülése sem a régi: gyerekkoromban a művészeknek, sőt az iparművészeknek is nimbuszuk volt! Egy Borsos Miklósról vagy Kovács Margitról régen mindenki tudta, hogy kicsodák; a mai utódaikról szinte senki. A mai hallgatóknak sokszor az egyetem végén is romantikus elképzeléseik vannak a művészléttel kapcsolatban, miközben nyugati társaik felkészülten, tudatosan lépnek ki, robbannak be a piacra. 

– Széttagoltabb a kortárs képzőművészet az előadó-művészetekhez képest? 

– Szerintem hátrányosabb helyzetben van. A film, a színház, a tánc, de még az irodalom is, mind hordoz egy olyan médiumot, ahol a produkció „elcsattan”. A képzőművészetben különböző színterek vannak, és ezek ismeretében a „fogyasztó” fejében kellene, hogy összeálljon az összkép. Talán furcsa, de a kortárs műélményben nem a műtárgy a lényeg. A kortárs szcéna dinamikáját kell mindenekelőtt megérteni. A műtárgyak nem „zajlanak”. A futballban sem csak a labdát nézed, hanem a játék egészét, persze ha ismered – a szabályokat! A művészeti közegben ugyanígy bizonyos szabályok érvényesülnek. A szabályok nem tudása, ha valaki a művészettörténeti ismeretei alapján akarja megérteni a kortárs alkotásokat, vagy mondjuk a rajztudás vélelmezett hiánya miatt lefitymálja őket: „De hiszen ilyet én is tudok…!” A kortárshoz másik szemüveget kell felvennünk. Gyakran kérdezik tőlem, hogyan lehet összehasonlítani a kettőt? A válaszom: sehogy! Ne akarjuk az almát a körtével összemérni, csak azért, mert mindkettő gyümölcs. Olvassunk utána, keressünk rá, ahogy ma mondják is: a tájékozottság az új műveltség! Ha okosan teszi, akkor a pénz is ennek alapján keresi – és találja – a helyét a kortárs művészetben. Ha valaki most, még karácsony előtt jó műtárgyat akar venni, annak érdemes a „sztorit” keresnie, és lehetőleg valamely kortárs galériánál tájékozódnia, mert egy (f)elismert művész ott jelen lesz. 

– Magyarországon hány kortárs gyűjtőről beszélhetünk? 

– Nagyjából pár száz főről. Ezren szerintem nincsenek annak ellenére, hogy nálunk, a Kortárs Műgyűjtő Akadémián tíz év alatt ezernél jóval több hallgató végzett. 

– Mi a különbség a klasszikus és a kortárs gyűjtő hozzáállása között? 

– A klasszikus gyűjtő magányos farkas, a jó kortárs gyűjtő szereplő. Olyasvalaki, akire a művész, a galerista is rendszeresen számíthat. Jellemzően nem kéreti magát, és van benne egyfajta nagyvonalúság.

A klasszikus gyűjtő elvonja a műveket a világtól, a kortárs a vásárlásával aktívan segít kiteljesíteni a művész programját, részese a sikerének, mozgásban tartja a műveket. A klasszikus gyűjtő gátlástalanul alkuszik, kihasználva a művészek rászorultságát, a kortárs legfeljebb az érdemei alapján méltó bizonyos árengedményekre. A profi gyűjtés ma már szakma.

Akkor pedig meg is lehet tanítani, ezért is hoztuk létre akadémiánkat a Christie's aukciósház New York-i programjának honosításával. Létezik Magyarországon egy polgári elit, amely még nincs igazán birtokában az ilyen ismereteknek, miközben az anyagi helyzete már arra predesztinálja, hogy potenciális mintaadó legyen. Ez a kulturális szerepvállalás történelmileg is szerepe, sőt kötelessége a mindenkori elitnek.

Velencei Biennálé. – Magyarország volt a második ország, amely pavilont, egy szép, szecessziós épületet emelt az 1890-es években Velencében a biennálékra. Egy kortárs képzőművészeti világkiállításról van szó, amelyet mindig egy meghatározott kurátor dolgoz ki, és az általa meghatározott tematika alapján zajlik. Minden ország erre fűzi fel az aktuális művészeti üzenetét – mondja Gajzágó György, megjegyezve: az idén hazánkat képviselő magyar művész, Nemes Márton szereplése komoly szakmai vitákat keltett, és bizonyos, nem is annyira a háttérben zajló lobbitevékenységet is sejtetett. A velencei részvétel ugyanis a kortárs művészet világában elérhető legmagasabb „nonprofit kreditet” jelenti egy művész számára. Olyan erős szakmai validációt jelent, amely – mint korábban például Cseke Szilárd és a többi biennálés alkotó esetében is – az illető művész árfolyamát nemzetközi viszonylatban is az egekbe emelheti. A kiállítás november 24-éig látható Velencében. 

Borítókép: Gajzágó György, a Kortárs Műgyűjtő Akadémia igazgatója. (Fotó: Mirkó István)