„A kortárs művészet mindenütt a kultúrák kutatás-fejlesztési laborja”

– Az új műveltség a tájékozottság, a pénz is ennek alapján keresi a helyét a kortárs képzőművészetben. Létezik Magyarországon egy polgári elit, amely még nincs igazán birtokában az ismereteknek, de az anyagi helyzete már mintaadónak predesztinálja – mondja a Lugasnak Gajzágó György. A Kortárs Műgyűjtő Akadémia igazgatójával a két nagy őszi budapesti kortárs vásár után, a karácsonyi műtárgypiac előtt beszélgettünk.

Gajzágó György, a Kortárs Műgyűjtő Akadémia (CCA) igazgatója. Fotó: Mirkó István

– Mi hol tartunk ebben?

– Budapestnek komoly múltja van a kortárs művészeti élet színtereit illetően. Ilyen volt valaha a Fészek Klub, majd a Fiatal Művészek Klubja, és még sorolhatnám. De ez régen volt, és a rendszerváltás óta ez a meglehetősen széttagolt közeg még nem talált magára annyira, hogy a társadalmi fontosságát kellően érvényesíthesse. Pedig ez lényeges lenne, mert a szcéna fennálló, valós problémáit helyette nem fogja megoldani senki. A művészek státusza, megbecsülése sem a régi: gyerekkoromban a művészeknek, sőt az iparművészeknek is nimbuszuk volt! Egy Borsos Miklósról vagy Kovács Margitról régen mindenki tudta, hogy kicsodák; a mai utódaikról szinte senki. A mai hallgatóknak sokszor az egyetem végén is romantikus elképzeléseik vannak a művészléttel kapcsolatban, miközben nyugati társaik felkészülten, tudatosan lépnek ki, robbannak be a piacra. 

– Széttagoltabb a kortárs képzőművészet az előadó-művészetekhez képest? 

– Szerintem hátrányosabb helyzetben van. A film, a színház, a tánc, de még az irodalom is, mind hordoz egy olyan médiumot, ahol a produkció „elcsattan”. A képzőművészetben különböző színterek vannak, és ezek ismeretében a „fogyasztó” fejében kellene, hogy összeálljon az összkép. Talán furcsa, de a kortárs műélményben nem a műtárgy a lényeg. A kortárs szcéna dinamikáját kell mindenekelőtt megérteni. A műtárgyak nem „zajlanak”. A futballban sem csak a labdát nézed, hanem a játék egészét, persze ha ismered – a szabályokat! A művészeti közegben ugyanígy bizonyos szabályok érvényesülnek. A szabályok nem tudása, ha valaki a művészettörténeti ismeretei alapján akarja megérteni a kortárs alkotásokat, vagy mondjuk a rajztudás vélelmezett hiánya miatt lefitymálja őket: „De hiszen ilyet én is tudok…!” A kortárshoz másik szemüveget kell felvennünk. Gyakran kérdezik tőlem, hogyan lehet összehasonlítani a kettőt? A válaszom: sehogy! Ne akarjuk az almát a körtével összemérni, csak azért, mert mindkettő gyümölcs. Olvassunk utána, keressünk rá, ahogy ma mondják is: a tájékozottság az új műveltség! Ha okosan teszi, akkor a pénz is ennek alapján keresi – és találja – a helyét a kortárs művészetben. Ha valaki most, még karácsony előtt jó műtárgyat akar venni, annak érdemes a „sztorit” keresnie, és lehetőleg valamely kortárs galériánál tájékozódnia, mert egy (f)elismert művész ott jelen lesz. 

– Magyarországon hány kortárs gyűjtőről beszélhetünk? 

– Nagyjából pár száz főről. Ezren szerintem nincsenek annak ellenére, hogy nálunk, a Kortárs Műgyűjtő Akadémián tíz év alatt ezernél jóval több hallgató végzett. 

– Mi a különbség a klasszikus és a kortárs gyűjtő hozzáállása között? 

– A klasszikus gyűjtő magányos farkas, a jó kortárs gyűjtő szereplő. Olyasvalaki, akire a művész, a galerista is rendszeresen számíthat. Jellemzően nem kéreti magát, és van benne egyfajta nagyvonalúság.

A klasszikus gyűjtő elvonja a műveket a világtól, a kortárs a vásárlásával aktívan segít kiteljesíteni a művész programját, részese a sikerének, mozgásban tartja a műveket. A klasszikus gyűjtő gátlástalanul alkuszik, kihasználva a művészek rászorultságát, a kortárs legfeljebb az érdemei alapján méltó bizonyos árengedményekre. A profi gyűjtés ma már szakma.

Akkor pedig meg is lehet tanítani, ezért is hoztuk létre akadémiánkat a Christie's aukciósház New York-i programjának honosításával. Létezik Magyarországon egy polgári elit, amely még nincs igazán birtokában az ilyen ismereteknek, miközben az anyagi helyzete már arra predesztinálja, hogy potenciális mintaadó legyen. Ez a kulturális szerepvállalás történelmileg is szerepe, sőt kötelessége a mindenkori elitnek.

Velencei Biennálé. – Magyarország volt a második ország, amely pavilont, egy szép, szecessziós épületet emelt az 1890-es években Velencében a biennálékra. Egy kortárs képzőművészeti világkiállításról van szó, amelyet mindig egy meghatározott kurátor dolgoz ki, és az általa meghatározott tematika alapján zajlik. Minden ország erre fűzi fel az aktuális művészeti üzenetét – mondja Gajzágó György, megjegyezve: az idén hazánkat képviselő magyar művész, Nemes Márton szereplése komoly szakmai vitákat keltett, és bizonyos, nem is annyira a háttérben zajló lobbitevékenységet is sejtetett. A velencei részvétel ugyanis a kortárs művészet világában elérhető legmagasabb „nonprofit kreditet” jelenti egy művész számára. Olyan erős szakmai validációt jelent, amely – mint korábban például Cseke Szilárd és a többi biennálés alkotó esetében is – az illető művész árfolyamát nemzetközi viszonylatban is az egekbe emelheti. A kiállítás november 24-éig látható Velencében. 

Borítókép: Gajzágó György, a Kortárs Műgyűjtő Akadémia igazgatója. (Fotó: Mirkó István)